A metróból jöttem fel a Deák téren, amikor egyszer csak ismerős alakot pillantottam meg. Pár lépéssel állt előttem a mozgólépcsőn. Az arcát nem láthattam, mert háttal állt nekem, de a mozdulatai összetéveszthetetlenek voltak. Nem beszélve arról, hogy nincs más senki emberfia, aki sétapálcát hordana magával, ha metróra száll.

A modern háttér és a múltból itt ragadt ósdi tárgy bizarr kontrasztja, mint mindig, most is szíven ütött, s izgalommal töltötte meg a pillanatot.

Már maga a tény, hogy itt látom őt, egy efféle helyen, valahogy elképzelhetetlennek tűnt. Az egész jelenetben volt valami ködös és álomszerű.

Keskeny Károly rosszkedvű volt, ez rögtön látszott. Agresszíven tört utat magának a tömegben. Egy feltűnően rövid szoknyát hordó nőszemélyt botjának suhintásával nógatott sietősebb haladásra. Keskeny amúgy sem viseltetett túlzott tisztelettel a női nem iránt, de ez azért sok volt.

Három ugrással utolértem.

– Szervusz – köszöntöttem őt.

Nem állt meg, nem is lassította lépteit. Mindössze némán bólintott felém.

– Látom, rossz napod volt. Sietsz?

Barátom most hirtelen megtorpant. Én is. Kettősünk mozdulatlan szigetet alkotott a nyüzsgő emberfolyamban. Ott álltunk, szemben a metrólejárat tátongó sötétségével, s az emberek lökdösődve kerülgették egymást miattunk. Keskenyen nem nagyon látszott, hogy észrevenné őket.

– Ha érdekel, hát elmesélem – ragadta meg a gallérom –, de keressünk egy félreeső padot, mert pillanatokon belül megfulladok ebben a miliőben.

Körbehordozta tekintetét.

– Amúgy sem bírom ezt a századot, hiszen ismersz, de a modern kor épületeinek, tárgyainak, szereplőinek ily sűrű közelsége elveszi tőlem az oxigént. Elpusztulok, ha még öt percet itt kell töltenem, ezek közt – mutatott körbe. – Hidd el, szabályosan fuldoklom.

Szétnéztem az utcán magunk körül. Kutyakozmetika, gyorsétterem, mélygarázs, az utca túloldalán új bevásárlóközpont. Múlt hónap elején adhatták át.

– Gyere – szólt, s megindult előttem.

Befordultunk egy mellékutcába. Kerestünk egy padot, s helyet foglaltunk.

Keskeny felkattintotta zsebóráját – ez a mozdulat valahogy mindig megnyugtatta őt –, majd így szólt.

– Az embert folyton bosszúság éri. Tegnap például kaptam postai úton egy papírt, melyben felszólítottak, hogy küldjek be új kéziratot valami kortárs antológiához. Sokáig értetlenül forgattam a levelet, míg eszembe jutott, hogy ezelőtt sok évvel – még a naiv korszakomban – benyújtottam egyet egy bizonyos pályázatra. Természetesen nem nyertem – nézett a szemem közé. Valami idióta nyert – mindig azok nyernek –, s most valamiért az eszükbe jutottam, és felszólítottak, hogy adjak be egy újat, és majd XY elbírálja. Hallottál XY-ról?

– Nem.

– A gimnáziumban mögöttem ült a padban, és beszélni nem tud, nemhogy írni. De ő majd elbírál. Nem csodálom, hogy nem hallottál róla. XY egyszerűen nincs. Mármint szellemi értelemben. Nincs súlya. Nincs minősége, mértékegysége. Nincs jellege és karaktere. Légnemű. Átlátszó. Észrevehetetlen. Az az ember nem létezik.

– De azért elbírál…

– El bizony. Bár nem tudom, hogy csinálja. Ha megszólal, vagy leír valamit, nem lehet érzékelni. Én legalábbis nem hallom, amit mond. Ha olvasom sorait, mintha üres lenne a papír. A gond az, hogy nem létező emberek, nem létező személyiségek ülnek művészeti pozícióban.

Keskeny előhúzta zsebéből a postán kapott levelet.

– Tudod te, mit fogok én ezzel a papírral csinálni? – fakadt ki hirtelen. – No, majd meglátod. Van egy öngyújtód? – tapogatta a zsebeit.

Átnyújtottam neki a sajátom.

Keskeny felkattintotta, s a levél sarkát odatartotta a pislákoló láng fölé.

– Ezt! De szívem szerint ezt tenném a szóban forgó művészeti kiadvánnyal is. Sőt, korunk összes művészetnek hazudott nagyképűsködése ezt a sorsot érdemelné.

Pár másodpercig élvezettel szemlélte a látványt, ám mielőtt a papír végigégett volna, egy ismeretlen alak lépett oda hozzánk.

Erősen kopaszodott, és vastag, sötét keretes szemüveget viselt. A pulóvere gyűrött volt.

– Ezt fejezze be azonnal! – förmedt barátomra. – Egy ideje figyelem már, hogy miről beszélgetnek. Azt ajánlom, vigyázzon a szájára. Különben is. Nyílt utcán tilos tüzet gyújtani!

Legnagyobb megdöbbenésemre Keskeny úgy tett, mint aki nem vette észre. Semmit nem reagált az ismeretlen megjegyzésére.

– Látod milyen szép ez a láng itt? – folytatta a mondókáját kizárólag hozzám intézve a szavait, miközben messze eltartotta magától a vörösen izzó papírdarabot. – A tűz mindig vonzotta az emberiséget. Van benne valami mágikus vonzerő…

– Magának beszélek, nem hallja?

– Azt mondják, a tűz imádata a legkorábbi időkig nyúl vissza, már a legősibb feljegyzések is említik.

– Hé, süket maga? – ordította az idegen vöröslő fejjel. – Hát magához beszélek. Fejezze be ezt az égetést, de azonnal!

– Engem valahogy mindig vonzott a tűz látványa – folytatta Keskeny. – Ha gyerek volnék, és lenn élnék falun, odakuporodnék a kemence ajtajához, amiben sülnek a kalácsok, kiflik és cipók, és órákig bámulnám a tüzet. Le nem venném a tekintetemet egy pillanatra sem a tisztító lángok vöröséről. Igen, mert a tűz tisztít is egyben. A káros gondolatokat is megtisztítja. Megtisztítja, és ártalmatlanná teszi. Ahogy a jelen esetben is. Így ni – dobta az elszenesedett maradványokat a közeli szemeteskukába. – Akár mehetünk is.

Felkeltünk. Keskeny alaposan körülnézett nem hagyott-e valamit a padon, majd elsétált a hápogva ott álló ismeretlen mellett, s így szólt.

– Most valahogy jobb a kedvem. Olyan, mintha elvégeztem volna valami feladatot.

– Ki lehetett vajon ez az ismeretlen? – fordultam hozzá amint eltávolodtunk kissé. – S mit akarhatott?

– Ismeretlen? Miféle ismeretlen? – húzta fel a szemöldökét Keskeny.

– Hát, aki itt az imént belénk kötött…

Keskeny Károly megcsóválta a fejét.

– Én senkit nem láttam az előbb. Nem volt itt senki emberfia. Legalábbis én nem vettem észre.

Pár percig szótlanul sétáltunk, majd a barátom megszólalt.

– A mai ember voltaképp nincs. A lelket hivatalosan nem ismerik el, de igazából a testet se. A gének, tehát az ősök szerepét pedig egyenesen tagadják. Szerintük nincs férfi és nincs nő. Nincsenek fajok. Nincs nemzeti karakter. Nincs sovány és kövér. Nincs semminek jellege. Úgy gondolják, elég, ha rámutatnak valakire: „politikailag korrekt”, vagy „szélsőséges”, és ezzel az illető le is van tudva. Voltaképp nincsenek emberek. Egyedül vagyunk.

Felszálltunk a tömött villamosra, és helyet kerestünk magunknak. Az izzadt testek kipárolgása szinte fojtogatta az embert.

– Rajtunk kívül nincs senki – szólt halkan Keskeny Károly. – Borzasztó, borzasztó ez a magány.