Azon töprengek egy ideje, hogy mikor értik már meg az emberek, hogy tolerancia nem létezik. Nem is létezhet. A tolerancia kb. annyira természetes, mint az állatok ketrecben tartása vagy a kiskorúak szavazati joga.

Engem igazság szerint rémülettel tölt el, ha valaki a toleranciáról beszél. Ha hangoztatja, hangosan védi, érvel mellette, követeli.

Ha kocsmában történik mindez, arrébb is ülök. A létezés törvényeit nem elfogadó ember bármire képes. Esetleg áthajol az asztalon, fellöki söröm, vagy beleköp, s letépi a bal fülemet. Az meg fájna. És különben is, hogy néznék majd ki?

Ha mindezt hatalommal a háta mögött teszi valaki, rögtön meg is akarja fordítani a folyók irányát, idegen népeknek vagy vallásoknak ad teret, vagy kidolgozza a szocialista embertípust, és a társadalmat, amelyben majd nem lesz szükség pénzre, mert mindenki egyformán, és szükségletei szerint vesz ki a közösből.

Mi különbség van az olyan létfelfogás között, amely szerint létezik felsőbbrendű ember, és aközött, aki szerint létezik ember, aki elfogadja, és teret enged annak, aki az ő érdekeivel hajszálpontosan szembemegy?

Übermensch, szocialista embertípus és toleráns ember, az elfogadó.

Nehéz eldönteni, melyiktől iszonyodom jobban. Melyiktől ráz ki leginkább a hideg.

Olyasmi érzés ez számomra, mint amikor látom, hogy erősen rövidlátó barátom tölti magába a sokadik vodkát, s félek, megvakul. Vagy amikor fotókon látom, hogy apró lábbelibe erőltetik keleti nők lábát, vagy mikor a fekete ember megnyújtja a nyakát valami fura eszközzel. Vagy mikor gyerek kezébe fegyvert ad egy marha. Hátha nem süti el, hátha nem húzza meg, mert végül is, miért tenné?

Miért ne tenné?

Kiráz a hideg az ilyentől, s borzongom, mint gyermekkoromban, amikor valaki az iskolában végighúzta körmét a táblán.

A létezés legfőbb tulajdonsága, legtermészetesebb velejárója, hogy terjeszkedik. És terjeszkedésével igyekszik kiszorítani mindent, ami nem ő. Eszme, stílus, ízlés, állat-, növény- vagy emberfaj, birodalmak, generációk és szellemi áramlatok. Egyre megy.

Amint már egy entitás nem terjeszkedik, onnantól kezdődik a hanyatlás.

Mindegy, hogy tetszik nekünk ez vagy sem. Az öregedés sem tetszik, a földrengés és a villámcsapás sem. Meg ez a mostani járvány se. De a természetnek ez tök mindegy.

Létezik-e vajon tolerancia a divatban? Létezik elfogadás a sportban?

A tömeg, az emberek többsége azért kedveli a sportot, mert tán az egyetlen területe az életnek, ahol még szabadon kiélheti azt az érzést, hogy vagyunk „mi”, és vannak az „ők”. És a „mi” érdeke előbbre való. Az „ők” érdeke pedig le van tojva.

Sőt, arra megy ki a játék, hogy az, amit mi képviselünk, kiszorítsa teljes mértékben a másikat, ne legyen tekintettel, vegyen át minden pozíciót, és túrja ki, ahonnan lehet.

Az emberek ezért imádják.

Ha sportban is megjelenne az elfogadás, a kutya nem látogatná a pályákat és senki nem nézne végig egyetlen mérkőzést se.

Vajon miért zavarja az emberek többségét, hogy a francia meg német csapat tele van négerrel, meg mittudomén mivel?

Elárulom. Mert beleköp abba az érzésbe, abba a jó és természetes érzésbe, hogy vagyunk „mi”, és vannak az „ők”. Nem azért, mert alapból haragszik a feketére. Aki a feketére csak azért haragszik, mert fekete, az beteg. Sérült. A feketére az ember azért haragszik, mert nem ott van, a sajátjai közt, ahol lennie kéne, és nem ott hirdeti a természet törvényét, hogy az ő érdekük az első.

Ma az emberektől elveszik a normalitásban való boldog megmártózás érzetét. Olyan ez, mint ehetetlen ételt enni, és még hazudozni is közben: „Én nem különböztetem meg az odaégett ételt attól, ami piszok ízletes.”

A toleranciát mindig az mondogatja, az követeli, aki épp nincs nyertes pozícióban. Mihelyt nála pattog a labda, nem beszél erről többet.

Ne higgyük, hogy létezhet a valóságban tolerancia. Ha érdekünkben áll – nekünk, vagy a közösségnek, ahová tartozunk –, persze mondogassuk csak, bólogassunk megértő, felvilágosult pislogás közepette, de ugyanúgy ne vegyük komolyan, mint ahogy az ellenoldal se.

Mert aki ezt tényleg elhiszi, annak előbb-utóbb vége.