Az önkéntes karantén az íróember számára azért érdekes, mert ugyanazt csinálja, mint egyébként, és ezt mégis a külvilág számára értékesként és önfeláldozásként tudja tálalni. Az író általában ritkán nyüzsög a városban. Felkel, leül a gép elé, eszik valamit, olvasgat és hallgat valami zenét.

Igaz, amikor nincs ez az állapot, ezekről viszonylag kevés képet készít, és azt is kicsit restelli, most meg jó sokat, és teleszórja a világot a rántott húsáról meg a napi kávéjáról készített fotókkal, és megsértődik, ha nem kap lájkokat a könyvre, amit épp olvas, meg az aznap hallgatott zeneszámok listájára.

Apropó, zene!

Hallgassunk valami magyart! Ez a gondolat cikázik át az író agyán, mert ugye a nemzet bajban van, és legbelül úgy érzi, ez az apróság is segít honfitársain, ez is egyfajta közösségvállalás. Ez is egyfajta felsorakozás.

„Nézzük, mi van most!”

Ez egy kínos mondat, tudom. Egyszer már mondtam öt éve, és akkor is rövid volt a nagy megismerési és képben levési vágy. Hamar leverte a lelkesedést a valóság.

Magyar érzelmű ember ritkán hallgat magyar zenét. És ez kínos. És főleg fájdalmas. Adjunk egy esélyt! – határoztam el. Pedig ez is kínos. Kapcsolatoknál, pontosabban kialakulófélben lévő, vagy nehezen beinduló ismerkedéseknél szokta ezt mondani a barátnő, amikor a harmadik pohár bort kortyolják, és a Móni csak cöccög, hogy „De ez a pasi olyan bénán öltözködik, és nincs is humora!”.

„Adj neki egy esélyt!” – Így a Szilvi, pedig a Móni helyében ő sem adna.

Mert mi is a jelen? Libsizmus. Nyafogás. Affektálás.

Ez az érzésvilág annyira beleette magát a popzenébe, hogy észre sem vesszük. Már szinte természetes. Ha a dalnak a szövege nem libsi, akkor az érzésvilág, a légkör, a hangulat az.

Nem, nem arról beszélek, hogy pimasz, őrült vagy fiatalos. Nem, ízig-vérig libsi. És kizárólag az van.

Az önkéntes karantén az íróember számára azért érdekes, mert olyasmit is kipróbál, amit egyébként soha: a Spotify keresőrendszerében barangol egy órát, mai, vagy nem annyira régi magyar zenéket vadászva.

Semmit nem találtam, ami tetszene. Végigmentem az ún. alternatív vonalon az Intim Torna Illegáltól (lakodalmas lötyögés) a Belgáig (amitől konkrétan elhányom magam). Magashegyi Underground, 30Y, Colorstar, Quimby, Punnany Massif és a hasonszőrűek. Találtam egy bizonyos Krúbi nevezetű majmot, akinek produkciója egy egészséges lelkületű emberben nosztalgikus érzéseket kelt Dr. Erdős Péter zenei zsarnokoskodása iránt. A vén gazember ezt legalább nem engedte volna.

A tiltás amúgy is ad egyfajta méltóságot. Ezenkívül rákényszerít, hogy áttételesebben fogalmazz, amitől mindig lesz benne egy kis szellemi játék. „Hosszú lábú asszony, levegőt az orrodon vegyél!” Ezt Deák Bill Gyula énekelte. Ma ezt egy Krúbi-szerű hülyegyerek így „fogalmazná” meg: „Hé, csajszi, kapd be a…”

És simán megjelenne. Na jó, de ez nem teljesítmény. Erre minden senkiházi képes.

Ezek a nulla teljesítmények miért sikeresek?

Elárulom. Mert a libsiknek bármilyen szart eladhatsz, ha van benne valami „fura”.

(És mint mondtam, a zeneipar alapvetően libsi – leszámítva a hard rock és heavy metal színteret, ahol a szemléletmód szerencsére annyira macho és hagyománytisztelő, hogy még nem tudták kilúgozni és libsi irányba tolni, pedig próbálták rendesen.)

Akkor most írok valamit. Valami „fura” dalszöveget. Tessék:

Ehhez kell majd egy akusztikus gitár, tábortűz, háromhangos alap, és kötelező az a tipikus nyafogó, affektáló, kántáló ének, amit a Kispáltól kezdve az egész mezőny csinál az elmúlt húsz évben. És ennyi.

(Az egy másik kérdés, hogy a mi táborunk kőegyszerűjének meg a legszájbarágósabb zenei-szövegi megoldás is elegendő, ha szerepel benne az a szó, hogy magyar vagy Trianon. A mi kőegyszerűinknek azonban javára írandó, hogy ez legalább közösségi szinten hasznos, ha művészileg nem is.)

És mi a megoldás? Menjünk vissza 40 évvel?

Mert akkor ott tartunk, hogy P. Mobil, Skorpió, Fonográf, P. Box, Dinamit, Korál, KFT, Beatrice, V'Moto-Rock, Bikini, Hobo Blues Band, Bergendy, Cseh Tamás.

Ha értéket akarsz, vissza kell menned. Értelemszerűen egy 2000 után született ezt nem fogja megtenni. Mi se hallgattunk Illést. Vagy majd megteszi, ha idősebb lesz, és akkor már mint kultúrtörténet érték lehet számára.

Ellenben a popzenével valamit kezdeni kéne.

Nem, semmiképp ne azt, hogy megtöltjük hazafias szólamokkal. Az többet árt, mint használ. A popzene feladata a szórakoztatás. (Engem nem érdekel, ezért beszélek ugye folyton rockzenekarokról. De amit mondok, mindkettőre áll.)

Az a lényeg, hogy nem kell ártani az értékeknek. Nem kell szembemenni a normalitással. Ennyi. Egy popdal nem lehet erkölcsnemesítő félóra, meg nemzeti önismereti teszt. Nem az a dolga. Pusztán csak ne menjen vele szembe. És azt kéne támogatni. Illetve előtte megteremteni.

Mindennek kidolgozására persze nem vállalkozom – még ha megbíznak is vele. (Ami nem valószínű.) Csak elmondtam, amit gondolok, s beszámoltam töprengéseimről. Az önkéntes karanténom délelőttje erre amúgy is kevés lenne.

Feladat elvégezve. Vissza a valóságba. Most lemegy a Devótól a Something for Everybody, aztán az Asomvel tavalyi albuma, majd egy Bruce Dickinson szólólemez, de a Judas Priest legutolsó lemezét, a Firepowert is több hete nem hallgattam. Ilyesmivel pedig újabb öt évig szerintem nem kísérletezem.