A 4-es villamos nem arra való, hogy a költő ihletet merítsen belőle.

Egy postakocsi az már mindjárt más! Ott a gon­dolat szárnyal. Ott a szellem éteri ma­gasságokba emelkedik, s új, ismeretlen ösvényekre hág. Ott a hangulat szinte táp­talaja a költészetnek.

Lo­vak patái a nedves macskakövön, budai szépasszonyok ernyővel kezükben, szűk sikátorok, álmos, ódon, elfeledett, tán sosem volt felvidéki városok falai közt, hol különös foglalkozást űző, rejtélyes öregurak indulnak nap, mint nap...

– Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni! – így egy érces hang.

Felrezzenek. A közlendő tudniillik fájdal­masan érint. Bánt. Rosszulesik.

Az ember itt most fennkölt stíl, a honnan, s hová, s akkor jön Karácsony és belerondít.

E mondatban min­den benne van, mitől korunk utálatos.

Bér­let! Hah! Minő alpári tónus. Minő pitiáner földhözragadtság! Minő méricskélése az anyagi lét kicsinyes ostobaságainak. Hogy lenne már jegyem? A költő jegy nélkül uta­zik. A költő a Pegazus szárnyain suhan, s ott nem kérnek bilétát.

Jól van, hát bevallom, otthon maradt.

Mert a költő, ha kimozdul, ha megnézi, hogy élnek az emberek, ha mosolyuk, kacagásuk, esetleg könnyeiket vagy ökölrázásukat megy szemlélni, s a tapasztalatból, az élményből majd mondatok születnek, novella, vers, egyszóval írás, akkor erre nem figyel.

Paraplé megvan, Cholnoky-kötet megvan, zsebóra a zsebben, némi aprópénz, hogy ha az író megéhezik, pár falattal csillapítsa éhét – s indulás!

Ez jár a költő fejében, ki Krúdy, Lovik és Sipulusz nyomdokain halad.

Na, de bérlet? Az ilyenre ki figyel?

Érzem, e mélység túlmutat a kor pribékjé­nek szellemi horizontján. Így – a konfliktust kerülendő – orcámon felhős mélabúval a leg­távolabb eső ajtó felé somfordálok, egy olyan ember arckifejezését öltve magamra, kinek természetesen ott lapul kabátzsebében a bérlet, csupán azért kel fel helyéről, s változtat sürgő­sen helyet, mert valami hirtelen megragadta a figyelmét, s abból a szögből jobban látszik az a bizarr, kissé mikszáthos hangulatú régi házsor, vagy a fák haldokló ágai közt bevillanó napfény.

Mindeneset­re ezt a benyomást óhajtom kelteni az esetle­ges szemlélőben, de nem tartom kizártnak, hogy sajátos mozgáskultúrámat szemrevéte­lezve a szakember nyomban így kiált föl:

– Hohó! Annak ott kérem nincsen jegye! Azaz ember ott bliccel!

Ámde hiába minden trükk és fortély. Döngő léptek, s egy erős kéz a vállamon:

– Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni!

Némán rázom a fejem, mint holmi walesi bárd.

Ő erre végigmér. Hosszan, kutatón.

- Nem Pozsonyi Ádám? – néz rám szúrós szem­mel.

Felsóhajtok.

– Sajnos – legyintek fájón, fel­hős mélabúval, ahogy az egy költőhöz illik.

- Nagy rajongója vagyok – szól, s szeme felcsillan. – Elnézést, hogy zavartam. To­vábbi kellemes utat!

Tán mégis van remény – nézek még utá­na. – Mégsem bolond az, ki poétának megy Magyarországon. Vagy legalábbis nem teljesen.

…S a lovak patái új erőre kapva kopogtak a régi, kopott kövezeten, s a rejtélyes öregurak elégedett sóhajjal dőltek hátra a fiáker ülésén, majd előhalászták pipájukat, s pöfékelni kezdtek.