Március 8. jön, tulipánt a nőknek! A munkahelyen esetleg cserepes nárciszt. A feministák is vonulnak már, persze sárga rózsával, és követelik az isztambuli egyezmény ratifikálását. Hogy aztán legyen miről publizni: elő a gendertémákkal, milyen hülyeség az egyenlőség, különben is kommunista ünnep, ja nem, azt már nem mondjuk. Készüljön még pár hatásvadász videó a kettős mércéről, hogy a nőknek mennyivel nehezebb, bezzegskóciában már ingyen van a tampon is, férfiak üzennek, hogy köszi, hogy vagyunk. Ismert forgatókönyvek, van, ami nem tud változni.

És mégis: az új korszellem szépen lassan, alattomosan kúszott be az életünkbe, annyira, hogy nem is tudom jelen vagy múlt időben beszéljek róla.

A férfiak lassan még harminc felett is fiúk, extrán feszülős, boka fölé érő naciban járnak, a hajuk pedig az önkifejezés egyetlen eszköze. Önérzetük a maximumon, és két helyet elfoglaló terpeszben ülnek le előttem a villamoson. Az utóbbi időben már fel sem tűnik, hányszor nyitom ki férfiaknak az ajtót és engedem őket előre: még egy „kösz” sem hangzik el. Utóbbi jelenetek az egyre tekintélyesebbé váló pocak látványa mellett még elkeserítőbbek.

Nem mintha nem tudnám kinyitni magamnak az ajtót. Nem mintha attól érezném magam nőnek, hogy előreengednek valahol vagy virágot kapok. Elég emancipált vagyok, ahogy a generációm nagy része, de szomorúan nézem, ahogy veszik ki a világból az úriemberség. Ezért pedig nem a férfiakat hibáztatom, sőt. Ez a nők sara.

Azoké a nőké, akik verik az asztalt a már rég létező jogaikért. Akik szerint abban teljesedik ki az egyenlőség, hogy ők is büföghetnek hangosan és nem néz rájuk senki undorodva. Akik lázadnak a sztereotip női képek ellen, csakhogy legitimálják igénytelenségüket. Akik maguk állítják elő a kettős mércét és a lehetetlen elvárásokat azzal, hogy elvárják, fogadjuk el a kirakott ciciket mint önkifejezés eszközeit, de ne bámulja meg senki őket, mert az abúzus. És persze a nőnap sem arról szól már, ami a neve – hogy szólhatna, ha a „NŐ” maga is egy dilemma lett –, hanem a sárga rózsás vonulásról meg bezzegkedésről. De ennek a bezzegkedésnek a következménye a villamoson terpeszkedő belőtt hajú srác is, akiből túl sok van. Mert ő már tudja: nem kell udvariasnak lennie, az kiment a divatból, megadja ő a vágyott egyenjogúságot, kapaszkodjál csak. Vagy a klónja, akinek kinyitom az ajtót: szemrebbenés nélkül vonul be mellettem, még ha tele is a kezem, hiszen erős nő vagyok, egyenlőség van, ezt akartam, nem igaz?

Nem tetszik, amit ezek a nők csináltak a férfiakból. Az sem tetszik, hogy a nőnapból feminista ünnep lett, ürügy, hogy férfiakhoz mért egyenlőségvitákba keveredjünk, pedig ennek szinte semmi értelme. Férfi – Nő: egymástól majd teljesen különbözők, mint két külön focipálya, sőt inkább, mint egy focipálya és egy uszoda. El lehet fogadni mindenféle cinikus megjegyzés nélkül azt a szál virágot, és lehet várni, hogy előreengedjenek a kinyitott ajtón. A péniszirigységen túl kellene már lépni, épp elég férfinak hiányoznak a tökei, itt az idő, hogy mindenki azzal foglalkozzon, ami adatott.