A nőnap máig ambivalens ünnepnek számít. Tény, hogy elterjedéséhez, világnapként való elismeréséhez a szocializmus kellett, Magyarországon ráadásul a kommunista diktatúra vezette be a március 8-ai nőnapot 1948-ban. Nem egy jó pedigré, de kár lenne annyival letudni a dolgot, hogy „komcsi ünnep”, hiszen a május 1-jéhez még több szállal kötődik az emberiség legborzalmasabb ideológiája, mégis jó, hogy van olyan, hogy a munka ünnepe.

Sokkal érdekesebb kérdés a nőnap kapcsán, hogy vajon hogy viszonyulnak hozzá a feministák?

Természetesen nem azokra a feministákra gondolok, akik a 19., 20. századi feministák értékrendjét követik, hanem azokra, akik a mai szélsőséges feminista elveket hirdetik. Azokra, akik mindenhol és mindenben a férfiak felsőbbrendűségét látják, akik mindenben teljes egyformaságot követelnek a két nem között, és minden apró különbségtételen kiakadnak.

Ők vajon örülnek a nőnapnak?

Hiszen mennyire bigott, hímsoviniszta dolog például virágot adni egy nőnek, csak azért, mert nő, nem? Vagy ez olyan, mint az, hogy a vezetők között kevés a nő, de a tűzoltók között már nem baj, ha csak mutatóban vannak?

A többi nőnapi szokás sem túl progresszív. Csokit adni valakinek, csak azért, mert nő? Ráadásul nem is vegán csokit? Puszilkodás? Pont most, amikor koronavírus-járvány van? Meg eleve, puszit adni egy nőnek szinte már nemi erőszak, mint azt tudjuk.

Mi van azokkal, akik nővé operálták magukat? Tavaly még ő köszöntött, idén már őt kell? S aki nőből lett férfi, ő megsértődik, ha felköszöntjük?

Biztos, ami biztos: boldog nőnapot kívánunk mindenkinek, aki nőnek született!