Ha egy nyugati demokráciában egy politikus akkorát bukott volna, mint Gyurcsány Ferenc 2006-ban, akinek kiszivárgott öszödi beszéde után szabályos utcai harcok színterévé vált a magyar főváros, mert még hónapokig képtelen volt enyves kezét lefejteni a miniszterelnöki bársonyszékről, akkor az az ember végképp eltűnik a süllyesztőben, esetleg egy zárka mélyén. De ő nem. Ő mindent túlél.

Sőt! Napról napra, hétről hétre erősödik, olyan, mint a kisgömböc, szövetségeseit felzabálva, bekebelezve egyre csak nő. Ha szerencsénk van, akkor tényleg a mértéktelen gömböcre hasonlít, mert a végén kipukkad. De egyelőre nem úgy tűnik. Mellébeszélésben, parasztvakításban mindig is erős volt, gondoljunk csak arra, hányszor, hányféleképpen igyekezett jóindulatot belemagyarázni öszödi elszólásába, ahelyett, hogy szembenézett volna tükörképével és más ragozással elismétli szavait: Feri, elkúrtad!

Sajnos ez azóta sem történt meg, holott a szenvedélybetegek gyógyulásának első lépése, hogy szembenéznek függőségükkel. Gyurcsányon viszont úgy elhatalmasodott hatalmi alkoholizmusa, hogy már nem lát tisztán. De sajnos nem csak ő, követői sem. Nem emlékeznek a magyar gazdasági fejlődés azon mélypontjára, amit az ő irányítása alatt ért el az ország. Nem emlékeznek az eladósodásra, a növekvő közterhekre, az eltűnő nyugdíjakra.

Persze akadnak, akik erre nem is emlékezhetnek, mert akkoriban talán még szobatiszták sem voltak. A fiatal politikus-generáció tagjai néhány éve még mindeféle közösséget elutasítottak vele, most már a kormány démonizálása mellett szépen beállnak úttörőnek Fletóhoz – Jakab Pétertől Fekete-Győr Andrásig. És nem csak ők, de a 2022-ben első, második vagy harmadik választásukra készülő szavazók is, mert csak annyit látnak a simamodorú KISZ-privatizátorból, hogy jó nagyokat mond. Demokráciáról papol, miközben saját pártjának úgy lett legutóbb elnöke, hogy mást nem is lehetett választani. És ahogy említettem, marketingben erős. Most vasárnapra is kitalált magának egy pártkongresszust, ahol bizonyosan kiváló közönsége lesz legújabb stand-upjának.

Bár a kommunista filmgyártás elárasztott minket szeméttel, mert az akkor alkotó rendezők, színészek, ha nem a Szovjetunióért, hanem saját hazájukért rajongtak, nemigen kaptak lehetőséget. De azért ajánlom minden fiatalnak megtekintésre „A tizedes meg a többiek” című 1965-ös Keleti Márton vígjátékot. Nem csak azért, mert az akkoriban bemutatott „hős szovjet” megszálló és magyar „partizán” katonák helyett hús-vér, helyenként balfék karaktereket vonultat fel. Hanem azért is, hogy egy életre megjegyezzék, milyen képet vág a Sinkovits Imre alakította, amolyan ízig-végig ügyeskedő magyar katona, Molnár Ferenc tizedes, amikor meglátja az első szovjetet a magyar vonalak mögött. A tizedes és társai éppen egy – hol németek, hol oroszok által megszállt – tanyán kutatnak élelem után. Molnár a haverjainak meséli, milyen hülye képet vágott a korábban ott martalóckodó német katona, aki halálra rettent, mert egy dobtáras géppisztolyt szorongató szovjet katonára bukkant a spájzban. Amikor Sinkovits karaktere eljátssza az orosz katonára vonalaik mögött egyáltalán nem számító német meglepetését, először hangosan hahotázva ismétli el annak szavait magyarul: „az oroszok már a spájzban vannak”. Aztán amikor rájön, hogy ezt az oroszt bizony ő is saját szemével látta, már halálra sápadtan szögezi le „az oroszok már a spájzban vannak.”

Nos én nem szeretném ezeket a szavakat soha többé úgy hallani Magyarországon, hogy bizony „Gyurcsányék már megint a spájzban vannak”.