Ha nincs Weinstein, nincs Tarantino sem, de számos ma már szupersztár köszönheti neki hírnevét, mi pedig Weinsteinnek a filmélményeket. De vajon lehet-e dicsérni, elismerni egy szexuális ragadozót? Mert ő most már hivatalosan is az, a New York-i bíróság bűnösnek találta egy rendbeli erőszakos szexuális bűncselekmény és egy rendbeli nemi erőszak elkövetése vádjában. Mennyire lehet elválasztani egymástól az embert – vagy ez esetben szörnyet – és a felfoghatatlan teljesítményű művészt?

Ha Weinstein esete túlhiszterizált lenne, nézzünk mást, mert esetek aztán vannak bőven: itt van rögtön Szabó István. Oscar-díjas rendező, azzal talán mindenki egyetért, hogy kevesebb lenne a világ a Mephisto nélkül, de köztudottan besúgó volt a Kádár-rendszerben. Akkor most nem érdemli meg az életműdíjat? Komoly dilemmák ezek.

A helyzet az, hogy nem Weinstein áll a sor elején, mindenki tudja, hogy Woody Allen szexuálisan közeledett nevelt gyerekei felé, az egyiket feleségül is vette, vagy ott van Roman Polanski, szintén több Oscar-díjjal és nemierőszak-botránnyal. Hosszú a listája a #metoo-lavina alá sodort művészeknek, a teljesítmény viszont nehezen értékelhető az emberi karakter mentén. Legyen valaki vérveretes főfeminista, senki nem fogja elhinni, hogy Weinstein miatt nem nézi meg többet a Kill Billt.

Ítélkezni a jog dolga, de szegényebb lenne a képzeletünk világa Weinstein nélkül. A dilemma nyomasztó, előttünk áll egy sor kérdés. Vonatkoztatható-e a hétköznapi erkölcs a művészvilágra? Mindent szabad-e a zseniknek? Elválasztható-e egymástól a művészi zsenialitás és az erkölcsi szörnyszülöttség? Az vesse az első követ, aki ezekre biztosan tudja a válaszokat.