Nagy dolgok készülődnek, két könyvem jelenik meg az idén, nyártól írom a harmadikat. Nem mást, mint egy szerb-magyar gasztronómiai kalauzt. Írtam már egy török (helyesebben isztambuli), valamint egy székely szakácskönyvet is, mindig is érdekelt az ételek és terített asztalok mögötti világ, a nemzetkarakterológia, amely a húsos piláfból éppen úgy kibukkan, mint egy miniszteri expozéból.

Szerb-magyar szakácskönyvem lényege, hogy a határ két oldalán, jelesül Szeged környékén, valamint a Vajdaságban (muszáj a Délvidéknek ezt a részét így neveznem, hogy pontosan behatároljam a könyv szellemi-földrajzi kiterjedését) megvizsgálom, miként hatott egymásra a szerb és a magyar konyha, mennyit merítettek a töröktől, honnan érkezett a magyar konyhába a lecsó (spoiling: nem a szerbektől!), hogy a szalonnás csuka, valamint a káposztás birka nemzetiségét illetően tartozik-e bárhova is, és így tovább.

Az ember tehát csakhamar Magyarkanizsán találja magát, ahová Csongrád megyei bennszülöttként kora gyermekségétől fogva el-eljárogatott, ha nem is annyit, mint Szabadkára vagy Palicsra. A könyv előkészítésének ürügyén körbejártam egy kicsit a városban, találkoztam szakáccsal, pálinkafőzővel, kocsmárossal, szállodással és tanárral. Eltereferéltem, ahogy illik, majd gondolkodóba estem és mérleget vontam.

Alaposan megváltozott itt minden. Mi, akik rendszeresen járunk a Bácskába, hónapról hónapra érezzük a változást.

Az nem újdonság, hogy a helyi magyarság túlnyomó része, hasonlatosan más határon túli nemzetrészekhez, szilárd támogatója a jelenlegi magyar kormánynak. Még az sem lep meg, hogy – és ezt nem egy embertől hallottam – amennyiben Gyurcsány Ferenc vagy a momentumos kissrácok felbukkannának a bácskai magyarság körében, lepedőben vinnék őket vissza a határra.

Az újdonság az, hogy a szerbek valósággal rajonganak Orbán Viktorért.

Tudtam én, hogy így van ez, láttam a kormánypártjaink között kibontakozó barátság egyes fázisait is, de azért mégis… Amikor X úr, aki máskülönben nem helyi szerb, hanem a 20. század lökte ide családostól Krajinából, szóval, amikor X úr nagyot sóhajt, és azt mondja, hogy bárcsak nekünk, szerbeknek lenne egy Orbán Viktorunk, miközben pontosan tudjuk, hogy X úr Vučić elnökért az életét is feláldozná, nos, olyankor az ember szeretne fülön csípni valami ellenzéki lókötőt, aki otthon azt terjeszti, hogy Magyarország veszedelmes szomszédságpolitikát űz, idehozná, és beleverné az orrát a taverna söntéspultjába.

Veszélyes, tényleg veszélyes. A magyar miniszterelnök a példa Szerbiában. Hűha, most mi lesz?

Egyébként a bácskai barátok azt mondják, hogy Orbán Viktor az egész országban felettébb népszerű, valósággal imádják a szerbek. Persze, liberálisok ott is vannak, azok nem, de a szerb nemzet többsége igen, szóval minőségileg vállalható a helyzet. A Vajdasági Magyar Szövetségnek belgrádi csoportja is van, és hallj csodát, nemcsak fővárosba szakadt magyarok a tagjai, hanem született szerbek is. Talán még a vezetőjük is szerb. Akad a VMSZ belgrádi tagjai között, aki nem is a Vajdaságban született, és a barátaim kérdésére, hogy akkor végül is mit keres egy etnikailag markánsan elkötelezett pártban, azt válaszolta, hogy a magyarok iránti szeretet és tisztelet vitte oda. És tévedés ne essék: emberünk nem liberális, nem az emberiséget váltogatja meg percenként, hanem büszke szerb. Személyes sorsán keresztül bizonyítja, hogy a szerbek és magyarok annyi borzalmas összeütközés, ellenségeskedés után végre békében élhetnek a határ két oldalán.

Szerbeknek és magyaroknak tehát vannak közös történeteik, közös sikereik. Ez az utolsó tíz esztendő feltétlenül ezek közé tartozik. Népeink közelebb kerültek egymáshoz, mert mindkét országban erős a kormány felhatalmazása, következésképp erős a hatalom is. Ismét bebizonyosodott, hogy a patrióták erősebbek a kétoldalú kapcsolatokban, mint az internacionalisták, pusztán azért, mert az utópiák helyett népük boldogulására tekintenek.

Valószínű, hogy a hirtelen szárba szökkent szerb-magyar barátság tartós lesz?

Nem valószínű. Mindig akad egy-két barom, aki összekuszálja a szálakat, tüzet gyújt az emberek lelkében, majd nemzedékeken átívelő hamuhegyet hagy maga után. Most azonban nyugalom van és szeretet, és jó magyarnak lenni szerb barátaink társaságában. Reméljük, hogy amíg mi élünk, ez így is marad. Amikor pedig már nem leszünk, a szalonnás csuka és a káposztás birka eligazít bennünket szerb-magyar ügyekben.

Más mondanivalóm már nem is maradt, talán csak annyi, hogy akinek akad a birtokában vagy a fejében régi bácskai recept, haladéktalanul közölje velem. A 888.hu szerkesztői bizonyára eljuttatják számomra, ezúton is köszönöm.