Épp a teámat kavargattam, amikor csengettek. Bosszús arccal tettem le a csészét, s mentem ki ajtót nyitni.

Hatvan körüli úr ácsorgott a küszöb túloldalán. Nyomban láttam, hogy nemrég valami kellemetlenség érhette. Felöltője gyűrött volt, nyakkendője félrecsúszva, a haja zilált és kusza, okuláréját pedig oly vastagon belepte a por, hogy csodálkoztam, amiért még egyáltalán átlát rajta.

Kezében a Nők Lapja című képes magazin egy ősrégi, gyűrött példányát szorongatta.

Egy darabig némán álldogáltunk egymással szemben, majd az ismeretlen úriember rám emelte szemrehányó tekintetét, s megszólalt. Szavaiból egy méltóságában és önérzetében megbántott ember fájdalmas panasza harapott felém.

- Mondja, van magának lelke?

Kissé csodálkoztam ezen az indításon. Hamarjában nem is igen tudtam, hogy mit válaszoljak neki.

- Igen – nyögtem ki végül. – Van.

Az ismeretlen kendőt halászott elő zsebéből, akkurátusan megtörölgette a szemüvegét, majd így szólt.

- Akkor hogy tehette ezt velem?

Nem nagyon értettem, miről beszél, de azért – ahogy erőmből tellett – megpróbáltam segíteni a problémáján.

- Mit kérem?

- Hát ezt! – Kiáltott fel meglepő agresszivitással a küszöb túloldalán ácsorgó ismeretlen, s az előbb már említett Nők Lapja című képes magazin e kimustrált példányával elkezdett az arcom előtt hadonászni.

Még mindig a sötétben tapogatóztam.

- Nekem három gyerekem van, kérem, s az apósom is velünk lakik.

Továbbra is értetlenül nézhettem, mert a különös látogató ingerültsége cseppet sem mérséklődött.

- Az apósom igen sokat eszik – közölte váratlanul –, s ráadásul most még a feleségem is megbetegedett. A kisebbik unokám meg most megy iskolába. Tudja maga azt, hogy mibe kerül manapság egy tankönyvcsomag? Nem tudja? Jellemző! Nem beszélve arról, hogy nemrég beázott a fürdőszobánk. Maga fogja azt helyettem kifestetni, mi? Válaszoljon, kérem! Maga fogja?

- Hagyjon engem békén, semmi közöm a maga problémáihoz! – dünnyögtem vállvonogatva, s megpróbáltam bezárni az ajtót. A különös látogató azonban határozottan ellenezte ezt, amit azzal a cselekedetével hozott tudomásomra, hogy cipőjének orrát az ajtónyílásba helyezte.

- Hogyhogy mi köze hozzá? Maga pimasz! – mondta, azzal jól fültövön vágott a kezében szorongatott képes magazinnal.

- Magáé ez az újság? Válaszoljon, kérem, egyenesen, kertelés nélkül! A magáé, vagy sem?

Rápillantottam a kezében szorongatott gyanús külsejű tárgyra, s felismertem benne egyikét azoknak a használt sajtótermékeknek, melyeket előző nap helyeztem ki spárgával összekötözve a kapu melletti szemetestartály mellé.

- Igen, az enyém.

- No, látja! – fújtatott a különös látogató. – Ha viszont a magáé, akkor igazán lehetett volna egy kissé körültekintőbb. Megyek, kérem gyanútlanul az utcán – épp a patikába igyekeztem, mert a középső fiamnak, a Jenőnek már megint influenzája van. Magát persze mindez nem érdekli, mert maga egy szívtelen ember! Szóval, amint fordulok be a sarkon, megakadt a tekintetem ezen a nagy kupac kiselejtezett újságon. Maga rakta oda, ne is tagadja! – förmedt rám még egyszer haragosan, s mint holmi harci bárdot, meglengette feje fölött a hajdan szebb napokat látott kulturális kiadványt.

- Igazán kiírhatta volna valami cédulára, hogy nincs közte semmi olyan, amelyben meztelen nők fényképei láthatók. Hogy az ember ne reménykedjen hiába. Ha tudom, hogy egyetlen pucér nős újság sincs abban az óriási kupacban, akkor nem vagyok bolond háromnegyed órán át piszmogni vele. De maga persze egyetlen vacak kis cédulát sem volt képes odabiggyeszteni! Tudja maga azt, hogy mennyit kellett hajolgatnom, amíg átnéztem azt a hatalmas köteg újságot? És ha a derekam közben felmondja a szolgálatot? Maga fogja eltartani a három gyerekemet, a beteg feleségemet, meg az apósomat, aki, mint már mondottam, igen sokat eszik?

Ugye, hogy nem? Szégyellje magát, maga pimasz! Én mondom, maga egy lelketlen ember!

Azzal még egyszer képen törölt a kezében szorongatott viseltes sajtótermékkel, s köszönésre sem méltatva otthagyott a nyitott lakásajtóban.