Fényképek
2020.02.11. 14:15
- Na, ja, az emlékek – tűnődött Keskeny Károly, miközben akkurátusan úgy helyezte az asztal szélére azt a kissé szakadozott, poros, ámde kétségkívül első kiadású, 1912-es keltezésű Rákosi Viktor kötetet, hogy aki esetleg arra járt, az nem mehetett el úgy az asztalunk mellett, hogy ne vegye azon nyomban észre.
- Szóval az emlékek, kedves barátaim – bólogatott –, azok ott vannak mindenütt, s csak arra várnak, hogy mikor támadjanak hátba. Amikor legkevésbé számítasz rájuk, ők akkor törnek rád. Mégpedig kíméletlenül. Még attól az apróságtól sem zavartatják magukat, hogy voltaképp ők nem is a te személyes emlékeid. Őnekik az szinte édes mindegy.
Keskeny itt egy pillanatra elhallgatott, majd töltött magának az előtte álló üvegből. Elgondolkodva kortyolgatta.
- A napokban például nekiálltam szortírozni a kacatjaimat – nézett ránk, mintegy ellenőrizve, hogy kellőképp áhítattal hallgatjuk-e. – Tudják uraim, hogy van ez. Az ilyesmi néha rátör az emberre. Meg, hát ráadásul kerestem is valamit. Azt a rézangyalát! – mondom egyik reggel –, tele van a lakás limlommal. Képtelenség tőlük elférni. Ott van például az a hatalmas, régi kétajtós szekrény, ott hátul, a hálószobában. Csak a Jóisten a megmondhatója, mi minden lehet annak is a belsejében.
Na, jó – mondom magamban –, akkor most fogom, és szépen kiszelektálok belőle mindent. Hát amint nyúlok fel, egy kis fonott dobozka akad kezembe. Nézem, nézegetem – legalább ötven éve nem készítenek már ilyet –, benne egy rakás megsárgult fénykép. Jó, hát akkor kezdjük ezzel a szortírozást – sóhajtottam.
Átmentem a nappaliba, ott egy fotelbe telepedtem, majd elkezdtem tüzetesen átvizsgálni a tartalmát.
Legelőször is egy dacos, összeszorított szájú fiatalember arcképe került a kezembe.
– Hát ez meg kicsoda? – forgattam csodálkozva. Aztán belém hasított a felismerés: Ez itt a tulajdon apám. Érdekes. Az álla pont olyan, mint az enyém. Homályos, apró kis kép – a Kormányzó úr idejében micsoda parányi vackokat csináltak –, de azért még épp kivehető. Valami különös mandzsettájú ing van rajta. Ilyet ma már szerintem fel nem venne senki emberfia. Mikor készülhetett ez? Negyvenkettő? Ötvenkettő? Számoljunk csak, ha az apám huszonháromban született, akkor ez itt kb. a negyvenes évek közepe lehet. Mellesleg a haját is épp úgy fésüli, mint én. Na, jó, ezt azért félreteszem. Ezt meghagyjuk. Az ember a saját apját ugyebár mégsem dobálhatja ki. Hová is lenne a világ? Mindegy, haladjunk tovább. Következő kép. Egy idős nő ül valami verandán, s közben szigorúan néz maga elé. Két sovány karját a szék karfáján nyugtatja. Ki lehet ez? Biztos valami oldalági rokon. De persze az sincs kizárva, hogy a dédanyám. Jobban oda kellett volna figyelni, amikor az apám annak idején beszélt effélékről. Mellesleg most jut eszembe, nem is beszélt soha. Nem volt egy kitárulkozó típus. Én meg honnan tudhattam volna, hogy eljön az a kor, mikor már nem tudom megfogni a könyökét, hogy édesapám, mondd már meg kérlek, ki jó a fészkes fene itt ez az öregasszony? Ugyanis halvány gőzöm sincs. No, és ez? Az előbbi idős nő egy másik hasonszőrű társaságában, csak a másik egy kissé testesebb. Hol lehet ez? Rejtély. Hátul virágok, meg valami távoli ködbe vesző sejtelmes kerítésféle. Mégis, ki lehet ez? Pontosabban: kim lehet? Nem ártana tisztázni, mert az ember ugyebár mégsem selejtezheti ki valamelyik ősét. Na, jó, kérem, haladjunk, mert így sosem érünk a dolog végére. Sosem fogom megtalálni azt az első világháborús csendőr-tiszthelyettesi kulacsot, amit ki akartam akasztani a nappaliban a falra, közvetlenül a nagy nehézségek árán megszerzett korabeli Héjjas Iván-portré mellé, amiért voltaképp elkezdtem ezt az egész pakolást.
Csak van valami, ami nem érint személyesen!
Következő: Egy idős asszony kézen fogva vezet egy kétévesforma kisfiút. Vagy kislányt. Ez mondjuk, nem derül ki. Ez most megint hol van? És kicsodák ezek itten? Úgy szeretném kiszórni. Eltépni, és beledobni a szemétbe. Vagy elégedett arccal elhamvasztani holmi képzeletbeli kandallóban. Legalább ezt az egyet! Úgyis van még az efféléből egy csomó. De közben meg lehet, hogy a fiú – ha ugyan ez fiú –, ugyanaz az illető, aki két képpel arrébb már bajusszal van, karddal, és peckesen néz maga elé. És lehet, hogy ez peckes-bajuszos férfi meg pont a dédapám. Vagy a nagybátyám. Vagy az öccse. Vagy annak valamelyik évfolyamtársa. Őrület. Mekkora ismeretlen csődület valakinek a felmenői! Az ember nem is hinné! Egyszer tán eljön majd a kor, amikor már a jövőt is le tudjuk fényképezni. És akkor majd ott is lesznek képek különös ruhákban üldögélő idős hölgyekről, urakról, rejtélyes, büszke férfiakról, rohangáló gyerekekről, esküvőkről, temetésekről, és ezek éppúgy semmit nem jelentenek majd. Mert az embernek voltaképp egyformán idegen a dédapja, meg a dédunokája is. Be vagyunk zárva egyetlen röpke évszázad korlátjai közé. Ennyi az az idő ugyanis, amit előre és hátra együttesen még be tudunk fogadni. Amit még követni tudunk. Amit át tudunk látni, s amihez még érzelmileg képesek vagyunk kötődni.
Tessék! Ez meg itt egy fiatalember, aki sugárzó fiatalsága teljében elégedett arccal üldögél egy padon. Mikor fiatal? Harminchatban? Ötvenhatban? Hatvanhatban? És voltaképp ki a jó fészkes fene? És az a kockás inges nagydarab férfi, aki nevetve öleli át azt a szandálos kövér nőt, aki olyan idétlenül vihog; ő most egy romantikus utazáson vesz részt, vagy netán épp csalja a feleségét?
Vagy lehet, hogy a szomszéd házmester képei, még valamikor a múlt század közepén véletlenül belekeveredtek a nagyapám dobozába, és én most egy idegen ember ismeretlen múltja felett tépelődöm, s pocsékolom a drága időmet szortírozás helyett? S ezt az egész töprengést voltaképp lehet, hogy nem is nekem kéne elvégeznem, hanem valaki másnak? Bármi elképzelhető. Ha ez így van, azt a piszok frátert így ismeretlenül is szívből utálom. Meg azt a másikat, aki annak a pasasnak az ük- vagy dédunokája, vagy mit tudom én melyik leszármazottja, aki helyett most itt én végzem el ezt az egész fárasztó szöszmötölést.
Hoppá, várjunk csak, ezt a képet itt ismerem! Ez itt a szüleim esküvője. Anyámnál van egy majdnem ugyanilyen doboz, amit átlag havonta egyszer elő is kotor, mondván: „Gyere kisfiam, nézzük meg ezeket a régi fényképeket”, s ott már láttam ezt a jelenetet. Bár van egy olyan gyanúm, hogy ezt valaki más fényképezhette, mert teljesen eltérő szögből látható. Te jó ég, ez meg itt a Dénes bácsi! Nem is tudtam, hogy ott volt. Sőt, azt hittem, akkor már nem is élt az öreg. Persze azon a verzión, amit az anyám őrizget, ott nem látható, mert a Magda – világéletében tolakodó egy típus volt – eléje áll, és pont eltakarja.
A pincér udvariasan érdeklődött, hogy óhajtunk-e még fogyasztani valamit, de Keskeny Károly még csak válaszra sem méltatta.
- No, és barátaim – intett a kezével nagystílűen, amiből mi persze rögtön tudhattuk, hogy következik a végkifejlet –, aztán jött a következő. És az utána következő. Meg az azután következő. Én meg csak ültem a fotelban, és válogattam, és szortíroztam, és csoportosítottam, és pakoltam az egyik képet az egyik oszlopba, a másik képet a másik oszlopba, de igazából egyikhez sem mertem hozzányúlni, és aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy esteledik.
Keskeny Károly itt egy pillanatra elhallgatott, majd újra töltött magának az üvegből.
- S azután? – kérdezte valamelyikünk, bár Keskeny nem nagyon szerette, ha monológjait megszakítjuk holmi kérdezősködéssel.
- S aztán, barátaim? – helyezte poharát a poros Sipulusz-kötet mellé. – Aztán végül is találtam egy alkalmas képet. Olyat, amelyik úgy gondoltam, jó lesz áldozatnak. Három apró alak egy hófödte dombon. A jelenet meglehetősen messziről látszik, így az arcok nem is kivehetők. Egyikük csúszik lefelé, a másik kettő meg valamit mutogat. Bennem meg persze ott lüktetett a szokásos kérdésözön: Ki? Kik? Hol? Mikor? Minek? S a csúszás vajon jól sült el, vagy netán az illető a végén megbotlott, és a nyakát szegte? Sosem fogom kideríteni. Egy darabig tűnődve forgattam a parányi papírdarabkát, majd végül is döntöttem.
Ezt az egyet, ezt kidobom. Akkor is! Legyen már legalább egyetlen kis parányi kacattal kevesebb. Úgyhogy gyorsan, szinte kapkodva, nehogy időközben meggondoljam magam, apró darabokra téptem, s az egészet beleszórtam a papírkosárba. A többit meg szépen visszaraktam a helyére, a fonott dobozkába. Azt meg be a szekrénybe, a legfelső polcra, ott is jó hátra.
Majd jövőre folytatom. Vagy esetleg később. Vagy majd a fiam befejezi. Csak aztán el ne felejtsek szólni neki, hogy kérjen meg, egyszer magyarázzam el neki azt, amit voltaképp én sem tudok: ki kicsoda.
Keskeny Károly felállt a székből, majd zakózsebébe süllyesztette a Rákosi Viktor-kötetet, s elindult a kijárat felé. Hallottuk, amint futtában még az alábbiakat dünnyögi: „Szegény gyerek. Már előre sajnálom.”