Szorongó szívvel létem be a sötét kapualjba. A közvilágítás, mint olyan, már régóta csak mint holmi legenda élt ezen a környéken – mint Herkules oszlopai, vagy a Loch Ness-i szörny –, amit valaki vagy elhisz, vagy nem. Miután bombatámadás érte a kerületet, amúgy sem igen törődött ezzel senki.

A szomszédos utcában volt dolgom épp, de mivel sikerült belefutnom az egyik menetrend szerint lezajló fosztogatásba, úgy döntöttem, egy időre a legközelebb eső lépcsőház falai közt keresek magamnak menedéket.

Bakancsom talpával tapogattam ki a foghíjas lépcsőt, majd ujjaim elérték a fal szélén futó rozsdás korlátot. Lábaim ekkor beleütköztek egy földön fekvő élettelen tárgyba. Lehajoltam érte, s fölvettem. Hosszúkás, ismeretlen eredetű vasdarab volt. Kézbe fogtam, s lassan megindultam vele a lépcsőház belseje felé.

Lábujjhegyen osontam a bűzlő szeméttartály árnyékában, fejemet olykor kidugva a takarásból, miközben fokozatosan tudatosult bennem az a különös érzés, hogy én itt már jártam egyszer.

Még valamikor rég.

Kintről, valahonnét a parkoló irányából ekkor lövések zaja hallatszott.

A vasdarabot magam előtt tartva, oldalazva haladtam el a feltört postaládák mellett, majd a hajdani házirend sárgás, szakadt foszlányai mellett hirtelen befordultam, s már léptem volna be a felvonóba – legnagyobb ámulatomra sehol nem láttam a „Lift nem üzemel” feliratot, ami persze nem okvetlen jelentette azt, hogy a szerkezet működik is –, amikor a betört tűzoltószekrény fedezéke mögül hirtelen egy kéz nyúlt ki, s fülön ragadott.

Ez a mozdulat, a maga ódivatú, kispolgári jellegével valahogy elmondhatatlanul jólesett. Egy menedék, egy biztos pont volt ebben a feje tetejére állt, magából kifordult világban.

Az illető – miközben keményen markolta grabancom –, szembe fordult velem, s vádlón az arcomba nézett.

– Te írtad ki a liftbe azt, hogy süsü?

Ekkor felismertem, s minden mozaikkocka a helyére került.

Igen. Ő volt az, semmi kétség.

Sápi, a házmester.

Sápi, a házmester, ebben a tízemeletes panelházban látta el a hivatalával járó teendőket, ezelőtt ötven évvel. Ugyan sohasem voltam vele tisztában, hogy voltaképp miből is állnak az ő teendői, de azokat minden bizonnyal teljes mértékben és kellő alapossággal ellátta.

Persze az is lehet, csak egyszerű gondnok volt, de mi, ifjak, kik a ház előtti gyepen rugdaltuk a bőrt, s vívtuk ki ezzel az ő mélységes és engesztelhetetlen gyűlöletét, mindig megadtuk néki a kellő tiszteletet, s következetesen házmesternek tituláltuk.

Úgy éreztük, ez őneki kijár.

Azóta kerek ötven év telt el, s kába agyam csak nagy-nagy nehézségek árán volt képes feldolgozni azt a tényt, hogy ez a Sápi most itt áll előttem, és korát meghazudtoló energiával markolja grabancom.

Szemügyre vettem őt, már amennyire a helyzet mindezt lehetővé tette.

Egyenruháját – mert mi másnak nevezhetnénk öltözékét, melyhez, mint holmi ősi és szent tradícióhoz, tiszteletre méltó és makacs hűséggel ragaszkodott – kissé már megviselte az idő. Egykor élénkbordó színű tréningmackója ma már kopott volt, seszínű, s alig lehetett rajta felfedezni az oldalán végighúzódó legendás fehér csíkot, a láb alsó részét rögzítő gumírozott pántot pedig piszkos madzagdarab pótolta. Egykor oly délceg atlétatrikója most szakadtan, gyűrötten lötyögött horpadt mellkasán, ám a kultikus embléma, „Vörös Október Ruhagyár”, még ma is ott virított a legendás ruhanemű nyak felőli részén.

Sápi utálta a változást. Léteztek tárgyak, helyszínek, emberek vagy események, melyek tudatában elválaszthatatlanul összekapcsolódtak más, egyéb tárgyakkal, helyszínekkel, vagy eseményekkel, s ha azt tapasztalta, hogy egy megszokott dologhoz nem a hozzá illő jelenség társult, az felzaklatta őt. Eszembe jutott egy régi jelenet. Az Erzsébet királyné útján futottam vele össze, vagy háromutcányira hivatalának hatáskörétől. Személyem minden bizonnyal oly szorosan összekapcsolódott tudatában a Csáktornya park 5/c-vel, hogy most egész egyszerűen nem értette a dolgot.

Jött velem szemben, az utca átellenes oldalán, határozott léptekkel, magabiztosan, majd láttam, hogy észrevett. Egy darabig döbbenten állt, mint akit villám sújtott, majd alig észrevehetően megrázta a fejét, azzal nekiindult, s átlós irányban átvágott az úttesten, mit sem törődve a veszettül dudáló járművekkel.

– Hát, te mit keresel itt? – kérdezte, s ujjával mellembe döfött.

Azóta korszakok múltak el, birodalmak omlottak össze, de ő mint holmi magányos Szent György, kitartott váltig, s kihalásra ítélt faja utolsó eleven példányaként, a győzelem legkisebb reménye nélkül harcolt tovább a vesztett ügyért, s védelmezte a lábtörlők épségét, a házirend betartását, és a tízórás csendrendeletet.

Reszketeg, öreges hangja térített magamhoz.

– Nem hallod, amit kérdeztem, te huligán? Te írtad ki a liftbe azt, hogy süsü?

Néztem az arcát. Fáradt volt, öreg, szinte egy halálfej nézett velem farkasszemet, csak a szemében lobogott valami különös tűz, és én borzasztóan szerettem volna, ha mond még nekem valami hasonlót, így válasz helyett mindössze bárgyún hümmögtem egypárat.

– Tán süket vagy? – ripakodott rám Sápi, s megcibálta a fülem. – Felelj, ha kérdeznek! Te írtad ki, hogy süsü? De egyébként is – folytatta, s megvetőn végigmért. – Hogy nézel te ki? Nem szégyelled magad? Túl hosszú a hajad fiacskám. Le kéne már vágatni. S a körmöd is piszkos! Tán megszöktél a galeriből? Ezek a mai fiatalok! Csak a villanygitár meg a beatzene. Visszamegyünk a fára?

Boldog voltam. Ilyesmit már évtizedek óta nem hallottam sehol.

– Én csak az Osváthhoz jöttem – tört fel belőlem a szokott automatizmus, noha a tudatom mélyén tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az Osváth már jó húsz éve meghalt kábítószer-túladagolásban.

De a Sápi szinte oda sem figyelt. Olyan volt, mint egy gép.

– Már figyellek ám egy ideje! Jobb lesz, ha szeded a sátorfádat, és eltűnsz a környékről. Meg ne lássalak itt még egyszer helytelenkedni! Ezt jól vésd az eszedbe, és mondd meg a díszes barátaidnak is. Összefirkáljátok itt nekem a liftet, meg eldobáljátok a szotyolát.

Azzal se szó, se beszéd, kipenderített az utcára.

Míg a szokott rutinnal kerülgettem a szerteszét heverő üvegszilánkokat, s a mindent elborító kutyapiszkot, még egyszer, utoljára visszanéztem.

Ott állt még mindig a lövedék- és golyónyomokkal felcsipkézett kapualjban, s engem figyelt. Ahogy távolodtam, alakja mind kisebbedett, majd fokozatosan beleveszett a panelházak szürkeségébe. De búcsúzóul még megajándékozott egy utolsó gesztussal, s egy pillanatra még egyszer boldoggá tett.

Sápi, a házmester, lassan fejmagasságba emelte mutatóujját, egy darabig fel-le irányú mozdulatsort végzett, majd megcsóválta a fejét.

A riasztók éles visításától eltompult agyamban még sokáig ott motoszkált egy fájó kérdés, mely minden bizonnyal az idők végezetéig megválaszolatlan marad:

Tényleg. Ki írhatta ki a liftbe azt, hogy süsü?