Mindez péntek dél körül történt, és már aznap szinte minden lényeges körülményt tudni lehetett a gyilkosságról, úgy este öt-hat óra körül, ha valaki elolvasta az egyetlen valóban konzervatív hetilap cikkeit az interneten és figyelmesen hallgatta a hírtelevíziók szemtanú-riportalanyait. Nyilvánvaló, hogy nem minden szemtanúnak kell mindent elhinni, de azért a hanglejtésekből, sőt, ha nemcsak telefonon beszél, de látjuk az arcát, akkor a tekintetéből is többnyire el tudjuk dönteni, hogy nem egy beteges hazudozóról van-e szó. Akik beszéltek a francia hírtelevíziókban, erősen feltételezhetően igazat mondtak. (Később ez ki is derült.) Na, de mit is lehetett tudni már aznap kora este?

Tehát a fiatalember (a gyilkos) djellabát viselt, ez a muszlim vallásos öltözet. Amikor szurkált, közben Allah akbart üvöltözött. A hátizsákjában mindenféle szalafista – azaz szélsőségesen aljas, radikális muszlim tanokat hirdető – könyveket találtak a rendőrök. Egy elfogott járókelőt elengedett, nem bántott, mert tudott idézni a Koránból. Áldozatait találomra választotta ki, egy parkban, ahol tombolt. Utána – véres késsel a kezében – egy közeli bevásárlóközpontba akart bemenni. Amikor a rendőrök utolérték, feléjük fordult és hadonászott a késsel. Ekkor lőtték agyon.

Valószínűleg nincs olyan normális tévénéző vagy újságolvasó, aki ezek után ne azt mondaná: muszlim indíttatású terrortámadás volt. Mi más?

Mégis újabb 24 órának kellett eltelnie, amíg a francia ügyészség bejelentette: terrortámadás volt. A terrorelhárítás így nagyjából 30 órával a gyilkosság után vette át a nyomozás irányítását. A francia újságok a péntek déli erőszak után csak szombat este merték leírni, hogy terrortámadás volt. Még a konzervatív Le Figaro is feltűnően – hogy úgy mondjam – megfontolt volt.

Ennek a végtelenül kínos óvatosságnak (ha durvább kifejezést akarnék használni, a gyávaság szót is használhatnám) két magyarázata is van. Hogy még a jobbközép politikusok sem mertek másfél napig a nyilvánvaló tények ellenére terrortámadásról beszélni.

Van egy politikai és van egy szomorúan emberi magyarázata is.

A politikai a nyugat-európai hagyományos jobboldal abszurd megfelelési kényszere. Csak nehogy azt mondja ránk a másik oldal (politikai ellenfeleink!), hogy szélsőségesek vagyunk, hogy radikálisok vagyunk.

Megnéztem DVD-n a Marseille című sorozatot karácsony után, ilyenkor az embernek azért több ideje van. Mert idő, az kell hozzá, 16 rész. Gérard Depardieu a főszereplő, az egyik legnagyobb élő színész, de rajta kívül is nagyon jó színészek játszanak benne, aki szereti a francia filmeket, szerintem egyetért velem, Benoit Magimel vagy Natacha Régnier vagy akár Géraldine Pailhas az első vonalba tartozik. Nem akarok senkit untatni egy filmsorozat sztorijával, megpróbálom egyetlen mondatban összefoglalni, hogy aztán rátérjek a politikára: Marseille tulajdonképpeni legtekintélyesebb embere (Dépardieu) harcol hol jobbközép polgármesterként, hol helyettesként, hol a fociklub elnökeként, hol az ellenzék vezéreként Marseille-ért a politikai ellenfeleivel és a helyi maffiaszerűséggel. Aki emlékszik a Polip című olasz sorozatra, valamelyest azt kell elképzelni, sokkal több politikával és sokkal kevesebb bűnüggyel.

Na de a politika... a film abszolút pozitív hőse egy jobbközép politikus, a pártja neve UPM (a valódi Chirac-párt neve UMP volt). Kiszemelt és majd tényleges utódja (Benoit Magimel) szintén jobbközép politikus. A végére kiderül, hogy ő legalább olyan tökéletes ember és politikus, mint a Depardieu játszotta abszolút főszereplő. És mik a fő ismérvei a TF1-en, Európa egyik legnézettebb kereskedelmi televíziójában is vetített filmben a példaképül szolgáló jobbközép politikusnak?

Nem nehéz kitalálni. Messze leginkább a nemzeti jobboldalt gyűlöli az ellenzék soraiból (ahogy folyton nevezik a filmben: a szélsőjobb). Ők is a legaljasabbak a film szereplői közül. A jobbközép politikus, Depardieu felesége egy illegális migráns fiút istápol, zongoraleckéket ad neki és menekíti a (törvényeket betartatni akaró) rendőrök elől. Depardieu utódja pedig (tehát a Magimel által játszott figura) hatalmát arra használja, hogy a fiú szintén illegálisan Franciaországban bujkáló apjának tartózkodási engedélyt szerezzen. Magimel figurája az egyik jelenetben egy utcai pizzaárusnál eszik, aki elkezdi szidni a bevándorlókat. Erre a – még egyszer – jobbközép politikus szép szóval elmagyarázza neki, hogy egykor a pizzaárus is bevándorló volt, hiszen olasz. Bármennyire is rendkívül bölcs érv, hogy nincs különbség a muszlim bevándorlók franciaországi beilleszkedése és a franciákkal a történelem bölcsőjétől kezdve egymás mellett élő olaszok beilleszkedése között, a pizzaárust valahogy nem sikerül meggyőzni. Sőt, a pizzaárus durvaságát úgy oldja meg a jobbközép polgármester, hogy lefejeli a pizzaárust, a film dramaturgiája szempontjából helyesen. Depardieu – az első részek polgármestere – lányának nagy szerelme meg természetesen egy muszlim.

A jobbközépnek az a fő ismérve a 2016 és 2018 között – láthatóan sok pénzből – készített filmsorozat szerint, hogy katasztrófát hoz számára, ha összeáll a nemzeti jobboldallal, hogy feladata segíteni az illegális bevándorlást és hogy minden esetben migránsok mellett foglal állást. Ahol sok millió embernek azt mondják, hogy ilyen a példamutató jobbközép, ott természetes, hogy az utolsó pillanatig titkolni kell, a jobbközép politikusoknak és a jobbközép médiumoknak is, hogy egy újabb kegyetlen bűncselekmény függ össze a migrációval vagy a muszlimokkal. És hány könyvet, filmet idézhetnénk még... Az emberi magyarázatot, hogy szinte az utolsó pillanatig bíznak abban: hátha kiderül, hogy egy elmebeteg svéd úr felvett egy muszlim vallásos ruhát, miután dührohamot kapott, mert a szállodában nem volt fűtés és különben is a járókelők kötöttek bele – nos, hát valamelyest tényleg megértem.

Több száz ember halt meg a 2015-ös migrációs hullám óta a muszlim terror miatt Franciaországban. Ahogy most végiggondolom, húsz merénylet biztos volt, de akkor nagyon óvatos voltam. Inkább harminc. Őszintén mondom: természetes reakció, hogy megpróbálnak sokan erről tudomást sem venni. Hiszen tényleg rémes félelemben élni. Hogy kijössz egy moziból (volt rá példa), leszállsz egy nagyvárosban egy buszról (volt rá példa), hogy sétálsz Párizs legdrágább részén (volt rá példa), egy parkban nézelődsz (volt rá példa), hogy focimeccsre mész, koncerten vagy, étterem előtt ülsz, nemzeti ünnepen ünnepelsz (mindre volt példa) – és egy muszlim bevándorló terrorista meggyilkol.

Ez talán még a politikai sunyiságnál, ravaszkodásnál is rosszabb változat.

Amikor a mindennapok komfortjához (vagyis, miközben éppen az utcán vagy, ne gondolj arra, hogy egy muszlim terrorista elvágja a torkodat vagy felvágja a hasad) szinte elengedhetetlen a valóság tagadása. Kérdés, ez meddig mehet.‎ Két nappal a párizsi támadás után Metzben is tombolt egy muszlim, a rendőrök végül rálőttek. Eléggé közeledik a szembenézés ideje.