Stratégiai autonómia. Két ismerős szó, ami újra divatos Európai Unióban, holott korábban épp ezek a szavak okozták a legnagyobb riasztást és a zavart, ugyanis a stratégiai autonómiákról szóló polémia 2003-ban, az iraki háborúra való felkészülés idején váltott ki éles ellentmondásokat, de a legismertebb esete az 1990-es évi balkáni válság idején fordult elő.

Napjainkban a fogalomról szóló diskurzus Európában azért éledt újjá, mivel Washington ragaszkodik ahhoz, hogy az európai kormányok nagyobb felelősséget vállaljanak a NATO-n belüli védelemért. A stratégiai autonómiáról szóló viták Brüsszelben azonban a biztonságon és a védelmen túlmutatnak, és nagyobb „európai szuverenitást” követelnek a gazdaság és a külpolitika terén is.

Ebben a jövőképben az autonómiát nem a hegemón függőségtől való mentességként, hanem a katonai műveletek végrehajtásában való önállóságként definiálják. Ebből kifolyólag egy felelősebb Európai Uniónak képesnek kell lennie önálló katonai missziók végrehajtására a szomszédságban és globális szinten is, ha ez így szükségeltetik. Az EU tagállamainak arra való ösztönzése, hogy fokozzák pénzügyi helyzetüket és a védelmi operatív beruházásokat annak reményében, hogy az Unió ezáltal jobb helyzetben lesz, hogy katonai missziókat hajtson végre anélkül, hogy a NATO vagy az USA segítségére támaszkodna. Történelmi példákat idézve a Nyugat-Balkánról az 1990-es években, és legutóbb Líbiában 2011-ben, a stratégiai jövőkép támogatói azt elismerték, hogy azok a kihívások, amelyek a Washingtontól való függetlenedés kérdésére keresik a választ, sokkal inkább függnek azon helyzetektől, ami geopolitikailag érinti Európát, mintsem azt, hogy mit csinál épp az USA.

Azzal érvelnek, hogy észre kell venni, hogy az autonómia mint a felelősség egyik formája tekinthető az európai félelem egyik tünetének is. Ugyanis észrevehető, hogy az USA türelmetlen az európai kormányokkal szemben. Mivel az Egyesült Államok továbbra is elkötelezi magát és finanszírozza Európát, ennek ellenére az USA elnöke által közvetített üzenetek ellentmondásokat váltanak ki, ami pedig felfedte az európai félelmeket is. Ennek egyik megnyilvánulása is az autonómia iránti igény.

Számos kihívás társul az autonómia képéhez. Az autonómia mint a felelősség egyik formája nem feltétlenül tükrözi például az ipari autonómia elképzeléseit. Azok számára, akik nagyobb felelősséget vállalnak, az operatív és ipari autonómiával való összekapcsolását nem támogatják. Itt – egyes vélemények szerint – a védelmi képesség sokkal fontosabb, mint azok eredete. Egyes európai kormányok számára az, hogy képesek amerikai védelmi felszerelést vásárolni, a honvédelem erősítésének módja, a Washingtonnal történő kétoldalú kapcsolataik ápolása, a NATO-n belüli interoperabilitás növelése és a csúcstechnikai katonai eszközökhöz való hozzáférést biztosítják.

Más európai kormányok számára azonban a transzatlanti kapcsolatok fenntartása ezen az úton a védelmi ipar versenyképességének rovására is mehet. A vita itt azon folyik, hogy a stratégiai autonómia a védelem területén nem valósítható meg, ha a nem EU-szereplők, jelen esetben az USA, jelentős politikai befolyással rendelkezik a felszerelések és a kulcsfontosságú stratégiai technológiák tulajdonlása tekintetében.

Az autonómia nem bináris választás (legyen autonómia vagy sem), inkább egy spektrum, ami eltérő fokú autonómiát és függőséget mutat. A védelem és biztonság területén rendkívül nehéz elérni, és néhány függőség még hasznos is lehet az EU számára.

A folyamat egyik sajátosságaként megfigyelhető, hogy a stratégiai autonómiáról szóló diskurzus kapcsán Európában az Egyesült Államokkal szembeni növekvő különbségekre összpontosítanak. Ez egy hibás szemlélet, amelynek alternatívája a magyar kormányzati szándék a kiegyensúlyozott észak-atlanti együttműködésre a legfontosabb stratégiai területeken, így az illegális bevándorlás kezelése, a nyugat-balkáni országok kapacitásépítése, a terrorizmus elleni küzdelem, illetve a katonai mobilitás és a hibrid fenyegetések elleni küzdelem tekintetében.