„Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8,12)

A karácsonyi ünnepkör minden évben lehetőséget nyújt arra, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, s higgadtan, a krisztusi tanítás fényében számot vessünk mind a saját életünkkel, mind pedig a családunk, tágabb közösségünk, nemzetünk aktuális helyzetével.

Nem érdemes szépíteni, az ilyesfajta helyzetértékelések évről évre egyre elkeserítőbb képet mutatnak: az európai kontinens fehér nemzetei nemcsak, hogy lélekszámukban fogynak, de az immunrendszerük is mindinkább gyengébb lesz – egyre kevésbé tudnak ellenállni a szekuláris, pusztán fogyasztói életformát kínáló liberális korszellemnek.

A kulturális, szellemi hanyatlás leginkább a hagyományok és a vallási szokások visszaszorulásában ölt testet, egy-két pozitív példát leszámítva (pl. Lengyelország) a templomok kiürülésével a fejek is hasonló sorsra jutnak.

Látva napjaink metapolitikai folyamatait és drasztikus demográfiai statisztikáit, minden okunk meglenne arra, hogy eltemessük az európai fehér civilizációt, s egy multikulturális koordináta-rendszerben határozzuk meg önmagunkat.

Igen ám, csakhogy az európai civilizáció képviselői sosem ismerték a beletörődést, sosem a statisztikák és a különféle baljós víziók alapján alakították az életüket.

Az európai civilizáció képviselői egy lényegileg magasabb rendű, heroizmussal átitatott életformát követtek, amely abból az alapvetésből indul ki, hogy a minőség többet ér, mint a mennyiség. Ha csak ezer ember maradt, akik valami nagyot akartak, akkor ez az ezer ember volt a nemzet – vagy éppen háromszáz, ahogy a thermopülai csatában hősi halált halt spártai harcosok példája mutatja.

A szó hagyományos értelmében gyakorlatilag ez jelenti az európaiságot: legyen bár az ellenség többszörös túlerőben, büszkén, a bukással is számolva kell felvenni a harcot, s a végsőkig kitartani a küzdelemben.

Mivel az őseink már számtalanszor bebizonyították, hogy a leglehetetlenebb helyzetekből is van kiút, valamint a legnagyobb sötétségben is támadhat világosság, közel sem vagyok annyira borúlátó, mint ahogyan azt a folyamatok iránya és a demográfiai mutatók predesztinálnák.

Hiszem és tudom, hogy az európai civilizáció, ahogy a történelem során mindenkor, ezúttal is kitermeli majd azt az életigenlő, elszánt ifjúságot, amely az élet minden területén harcba száll a sötétség erőivel, győzelemre viszi a világosság eszméjét, s megvédi a saját életterét, kultúráját.

Hiszem és tudom, hogy amint az emberré lett Isten, Jézus Krisztus legyőzte a sötétséget, majd húsvéti feltámadásával reményt adott a benne hívő embereknek, a jövő európai ifjúsága is képes lesz arra, hogy a krisztusi tanítással összhangban megóvja a közösségét – és annak életterét – az ellene áskálódó szellemi és fizikai kútmérgezőktől.

Azonban ne legyenek illúzióink, a harc nem mutatkozik egyszerűnek, az európai fehér civilizáció megsemmisítésére törő sötét erők már eddig is minden lehetséges eszközt bevetettek, hogy közelebb kerüljenek a céljuk eléréséhez: az „oszd meg és uralkodj” elv alapján egymás ellen fordították a különféle társadalmi osztályokat, a nemzeteket, a városokban és a falvakban élőket, a nőket és a férfiakat, legújabban pedig a különböző generációkat.

Gyűlöletet, ellenségeskedést szítanak, amely gyakorlatilag béklyóba veri, megbénítja és impotenssé teszi az európai embereket.

Ugyanis amíg mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy a saját civilizációnk eltérő nemzeti identitással rendelkező (de velünk szoros genetikai és kulturális rokonságban álló), esetleg más nemű, más életkorú, más lakóhelyű, vagy éppen más társadalmi osztályba tartozó tagjai ellen vívunk „háborút”, addig észre sem vesszük,

Mert nem a szomszéd nemzetek, nem a városiak vagy a vidékiek, nem a szegények vagy a gazdagok, nem a nők vagy a férfiak, s nem is a „boomerek” vagy a „zoomerek” jelentik a valódi ellenséget, hanem azok a sötét erők, melyek legyőzéséről a karácsonyi csoda, a Megváltó eljövetele is szól.

Jézus Krisztus mint pantokrátor (a mindenség ura).

December 25-e egyébként már a kereszténységet megelőzően is fontos ünnep volt Európában, antik számítás szerint ugyanis erre a napra esett az északi félteke téli napfordulója, amely jeles dátumtól kezdve a nappalok elkezdenek hosszabbodni, a világosság szép fokozatosan diadalt arat a sötétség felett.

Éppen ezért, ha bárki megkérdezi, hogy szerintem mi a karácsony legfőbb üzenete, gondolkodás nélkül rávágom:

Ahogy a karácsonykor emberré lett Isten felülemelkedett a poklon, majd feltámadásával legyőzte a bűnt és a halált, úgy kell nekünk is egy lényegileg magasabb rendű életet élnünk, s a saját civilizációnk védelmében, a komfortzónánkból kilépve erőt vennünk a sötétségen: megteremteni egy olyan európai jövő alapjait, amelyben gyermekeink és unokáink fehérként, magyarként és keresztényként élhetnek.

A karácsony ezzel összhangban továbbá azt is üzeni, hogy közel már a húsvét, közel már a feltámadás.

Mert hiszem és tudom, hogy amint Jézus Krisztus testben és lélekben feltámadt a halálból, az európai fehér civilizáció is képes lesz a megújulásra, az újjászületésre.

Hiszem és tudom, hogy az európai civilizációt még nem sikerült teljesen kiherélni, s bár jelen pillanatban gyengének és fásultnak tűnik, egy határhelyzetben a legnemesebb tagjaiból elemi erővel fog kitörni az élni akarás vágya.

Korai lenne még eltemetni Európát. Éppen ellenkezőleg, vegyük fel a kesztyűt, és harcoljunk egy olyan jövőért, amely méltó ehhez a nagyszerű civilizációhoz!

Áldott karácsonyt, rendíthetetlen hitet és elszántságot kívánok elsősorban szűkebb hazámnak, Magyarországnak, másodsorban pedig egész Európának!