Hogy valaki nőként és fiatalon kerül egy vezető pozícióba, annak önmagában nem kellene szenzációnak lenni. Sem a nem, sem a kor nem határozza meg az alkalmasságot, ugyanúgy lehet valaki pocsék vezető idős férfiként, ahogy más pedig tehetséges és építő fiatal nőként. Az új finn kormányfő, Sanna Marin mégis azért került a figyelem középpontjába, mert 34 évesen, ráadásul nőként lett egy ország vezetője. Ha csak ennyiről lenne szó, nem is lenne értelme foglalkozni a helyzettel, ott van például az osztrák kancellár, Sebastian Kurz: őt épp csak annyi különbözteti meg Sanna Marintól, hogy férfi. Csakhogy többről van szó: az új finn vezetés egy ötfős balos kormánykoalícióból áll, amelyek vezetői nők, egy kivételével mind 30 körüli. Naivitás lenne azt gondolni, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Első ránézésre, mintha A szolgálólány meséjének fordított verziója valósulna meg Finnországban: a férfiak eltűntek, az egyetlen megkérdőjelezhetetlen és igaz erőt pedig a nők jelentik. Különben miért lenne szükség rögtön ötre egy ország vezetéséhez? Úgy tűnik, ez a korszellem ma, egy nem túl ártatlan trendnek vagyunk tanúi, amit úgy hívnak: identitáspolitizálás.

Ebben a trendben az északiak egyébként is jól teljesítenek, a recept nem is olyan nehéz: vegyünk egy ügyet, ami sokakat érint, könnyen felhúzható köré egy közösség, amit aztán csak hiszterizálni kell és már kész is a megvezethető szavazóbázis! Ugyanez történik a klímavédelemmel, ahogy jó ideje a feminizmussal vagy a „melegjogokkal” is. Az identitáspolitizálás lényege, hogy a látszat szintjén minden olyan logikusnak és meggyőzőnek tűnik, még olyan vezéralakjai is vannak az egyes mozgalmaknak, akik valóban hisznek abban, amit csinálnak, de valójában nem érdekképviseletről van szó, hanem közösségtoborzásról, majd annak kihasználásáról. Itthon is voltak próbálkozások: ki ne emlékezne Vadai Ágnesék fehér sapkás „Csajok” formációjára?

A mi politikai kultúránk azért még elég macsó ahhoz, hogy az északihoz hasonlóan kivirágozzon ez a trend és kritikátlanul behódoljunk a píszí diktatúrájának. Persze azért vannak üdvözlendő változások, nemcsak a kormányzatban tűnik fel egyre több nő, de a politikaközeli közösségek vezetői, sőt, az elemzők között is egyre több női hang szólal meg. És ez jól van így, sikerült belőni azt a bizonyos középutat. De általános közbölcsesség az is, hogy a lónak van túloldala is. Ne essünk át rajta.