Folytassuk, ahol szombaton abbahagytuk. Abban a cikkben tömören, következésképp szükséges leegyszerűsítésekkel igyekeztük elmagyarázni, miért idejétmúlt és ócska Pintér Béláék színházcsináló munkálkodása. Most lássuk ugyanezt máshonnan – kissé távolabbról kezdve.

A színház, a dráma lényegét, magát a fő kérdést, hogy miben állna annak az ereje, hogy állítólagos meséket, nem pedig valóságos történeteket vetítünk a néző elé, és ezek rejtélyes módon mégis hatnak rá, filozófusok, írók, esztéták egész sora magyarázza a legrégebbi idők óta. Tényleg csak két példa a számtalan közül. Platón – a filozófiának, erre a roppant komoly tudománynak az elsőségére tekintve – kissé lenézi a drámát, és szokása szerint mestere, Szókratész szájába adva véleményét nagyjából azt állítja, hogy a mimézis, az utánzás meglehetősen alantas dolog, mert megbolondítja a társadalmat. Arisztotelész mesterségről beszél, elismeri a dráma jogosultságát, de mintha ő sem a lényeget keresné, nagyobb erőt fordít a dráma külsőségeinek leírására, mint a keletkezés kérdéseire. Kettejüket csak azért említjük meg, mert akárcsak erről a tárgyról értekező kései utódaik (Nietzsche, Sztanyiszlavszkij, de mondhatnánk még ezer nevet), ők is adósak a dráma és az ember közötti szakrális kapcsolat magyarázatával.

Amely kapcsolat kétségkívül létezik, és ezt még az ateista is tudja. Még Lukács György is érzi, hogy a dráma lényege ott feszül a levegőben, és arra jut, hogy „minden művészi hatás magában foglalja az élet magvának felidézését”, ezzel persze nem járunk előrébb, de lassan közeledünk Pintér Béla, a Krétakör és a többi csudabogár péniszlógató, gestapós színházához.

A titok talán itt fekszik előttünk, és a régiek hagyták ránk egyetlen szóban. A dráma megfejtéséhez ugyanis az elnevezésből is kiindulhatunk: a görög dran, azaz cselekedni kifejezésből. A dráma tehát mindenekelőtt cselekvés. A cselekvés pedig – az ember legősibb tudása szerint – a nyugalmat, a mozdulatlanságot felváltó mozgás, a teremtő erő. A cselekvés változást indít meg, a cselekvés eltörli a múltat. A gondolat is cselekvés, már akkor az, mielőtt szóvá formálódik bennünk.

A szibériai sámán nem játszik, hanem cselekvésével magát a teremtést idézi meg. Nem pusztán állatokat utánoz, hanem az ősállapotra utal vissza, amikor ember és állat még egy volt, és minden más is egységben állt. A cselekvés leírása pedig a rítus. A sámán azért táncol és beszél, mert így teszi láthatóvá cselekvését földiek és égiek előtt. Ezzel a rítussal jelzi, hogy a megbomlott egységet újraforrasztaná, hogy kedvezményeket, haladékot, esőt, biztonságos utat, gyermekáldást kapjon a szellemektől. Helyrebillentené a világot, amely átmenetileg kifordult a sarkaiból, keresi az elveszett harmóniát, a világosságot a sötétség helyett.

A dráma ősi képzete megegyezik a sámán rítusával. Színpad és néző között eltűnnek a korlátok, kiárad a teremtő erő. Ha elhinnénk, hogy a színpadról nem a cselekvő szándék rítusa, hanem egyszerű mese zúdul le a nézőtérre, akkor kizárólag az előadás technikai részleteivel foglalkoznánk. Csakhogy a dráma valóságként rögzül bennünk másfél-két órára, mert legősibb képzetünket kelti fel. Újraéljük a teremtést, az ember lényege tárul fel előttünk, archetípusokat böngészünk, és végső soron megigazulásért fohászkodunk.

Ez a művészet legszentebb, legbelsőbb lényege. És ez a viszony, ez a jelenlét szükségszerűen szakrális jellegű, hiszen az ember léte esendőségen, tévedéseken, bűnökön alapszik, amelyekre csak isteni bocsánat lehetséges. Istenről, a teremtőről beszél a dráma akkor is, ha Isten nincs jelen. Mint a sámánt szent révületében bámuló törzs tagjai, mi is úgy vágyunk a rítust bemutató színészekkel együtt a tisztaságra, a megigazulásra, a bocsánatra. Mindarra, amit saját erőnkből nem érhetünk el, de a szakrális viszony rendbetételével helyrebillenthetünk.

Igen, ez a katarzis. Enélkül nincs művészeti alkotás. Ha ez hiányzik, akkor lehet tetszetős a portéka, de súlya nincsen.

Pintér Béla, a krétakörösök és a többiek mind, akik csak önmagukkal vannak barátságban, ezért nem művészek. Az ő színházukban nincsen teremtő cselekvés. Nincsen katarzis, nincsen szakrális tér. Szóviccek vannak, botrány zajlik, sznob öntömjénezés folyik, a pénzedért bepillanthatsz még az alsónadrágjukba is. Az ő színházuk nem a szent döbbenetről (tragédia) és nem a tükör tartásáról (komédia), hanem róluk, magukról, beteg, torz lényükről szól. A sámán táncol, de hazudik a népnek: nem a megtisztulásért, a bűnbocsánatért, az újrakezdés esélyéért, hanem pusztán önmagáért, a saját önérdekéért ropja nagy vígan. Ez nem révülés: ez pusztán technika.

Nem színház, hanem mutatványos sátor, ahonnan ezek jönnek. Nem az érzéseinkre, hanem az érzékeinkre hatnak. Akadhatnak szikrázó tehetségűek is köztük, de mindannyian a sötétségből merítenek. Aki pedig leoltogatja sorra a lámpákat ahelyett, hogy lámpagyújtogató lenne, akinek a művészete nem felemel az égbe, hanem leránt a sárba, az tényleg nem művész. Hanem valami más: propagandista, csepűrágó, idomított cirkuszi ló.

Persze, mindenki a maga szintjén létezik, azért ezt se felejtsük el. Próbáld elmagyarázni egy vonalnak, hogy mi az a gömb… ugye? Sokaknak az a színház, ha valaki a színpadon előveszi a pöcsét és meglóbálja háromszor jobbról balra, azután pediglen balról jobbra. Ettől ugyan szakrális élményre nem, de némi merevedésre, illetőleg izgalmas viszketésre talán számíthat a kedves néző. Aztán olyan is akad, aki Latinovits Zoltán versmondásától lesz igazabb ember. Mások pedig még azt is tudják, hogy a művészet nem játék, és nem pusztán az élet visszfénye: hanem maga a teremtő cselekvés, a rítus, beavatás a titokba, amely mindenki számára feltárul, de csak kevesen értik meg. És még kevesebben viszik haza saját életüket, létezésüket formáló, átalakító katartikus élményként.

Ezt szerettem volna még elmondani az előzőekhez.