Nem csak az embereknek, a tárgyaknak is van saját sorsuk. És van saját, külön útjuk. A tárgyak is haladnak valahonnan valahová. Akárcsak az emberek. Elindulnak valahonnan, és valahová egyszer majd meg kell érkezniük.

Az emberek útját viszonylag könnyű követni. Legtöbbünk egy életen át toporog egy helyben, nem akar felnőni, csak nem akar leszámolni a légvárakkal – hisz a felnövés voltaképp nagyjából ennyiből áll –, s folyton azt hiszi, majd valahol, valamilyen csatlakozási ponton valami hatalmas mozgójárda indul, amire ő felpattan, s az majd a siker, a boldogság felé viszi, holott az élet zömmel csak munka, várakozás, és szürke, unalmas hétköznapok.

De a tárgyak útja néha legalább annyira érdekes.

Délelőtt van, olyan tizenegy óra felé, amikor már rendszerint elhatározom, hogy most már tényleg nekiülök, s elkezdem írni a dolgaimat, ha van erőm irodalmat is, ha nincs, akkor az anyagaimat. Szóval csütörtök tizenegy óra van, én meg állok az almárium mellett, s egy bakelitlemezt tartok az olvasólámpa felé. Pár perce nyomták a kezembe.

Forgatom, szagolgatom, vizsgálom a borítóját, egy kicsit ki is húzom belőle a lemezt – nem nagyon, nehogy karcolódjon –, s míg eszembe idézem azt a pár szűkös mondatot, mit a lemez ajándékozója közölt röviden, majd aztán sietve elbúcsúzott, s már szaladt is dolga után, lassanként egy külön kis történet kerekedik ki a fejemben. Egy külön személyes életút.

Az egyik nem túl ismert – én mindenesetre soha nem halottam róla – alföldi faluban nemrég felszámolták a helyi könyvtárat. Onnan hozta el nekem valaki – a selejtezéskor. Nézem a hatalmas kartont – mily fura élmény egy ilyet a CD-korszak végén kézbe venni –, rajta a farmerkabátos alakot, tapintom a bakelit finom barázdáit. Teljesen új állapotú. Érintetlen. Ezt a hanglemezt 1979 óta nemhogy le nem játszotta, de kézbe sem vette senki.

Cseh Tamástól a Fehér babák takarodója – hogy végre konkrét legyek –, sejtésem szerint közvetlenül a megjelenése után kerülhetett az általam eddig sosem hallott elnevezésű falu kis könyvtárába. Annak is a gyerekkönyvtári részlegébe, mert onnan hozták. Valahogy úgy lehetett, hogy a minisztérium kijelölt ennyi és ennyi keretet a megye könyvtárai számára, amit hanglemezvásárlásra fordíthattak, a gyermekrészlegre ebből ennyi és ennyi forint jutott, majd a könyvtárvezető elvtársnő a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) negyedévi kiadványait tartalmazó ismertetőjét áttanulmányozva rábökött az ujjával: „Ez itt jó lesz. Fehér babák… Biztos valami mese. A gyerekrészlegen úgyis kevés az anyag!”. Majd amikor a lemez megjött, s a borítón meglátták a fura, farmerkabátos fiút, vakarták a fejüket, s jól eldugták hátra, majd szépen megfeledkeztek róla.

A ’89 előtti ügyviteli és beszerzési papírokat még 2000 nyarán megsemmisítették, a könyvtárvezető elvtársnő kb. húsz éve nyugdíjba ment, a gyerekkönyvtárat meg hát amúgy se látogatta senki, így a Cseh Tamás-lemez érintetlen állapotban vészelte át a rendszerváltást, az Antall-érát, az SZDSZ őrjöngéseit, 2006 őszét, majd idén, a felszámoláskor valaki megtalálta. Megtalálta, forgatta, nézegette, majd a furának, s kissé „őrültnek” tartott hölgyismerősömnek adták, aki most elhozta nekem.

Sorsuk, útjuk van a tárgyaknak, s az embereknek is. Hát, innentől most már együtt megyünk.