Én, kérem – mint minden becsületes reakciós –, az evolúcióval kapcsolatban mindig is szkeptikus állásponton voltam, de a minap egy volt osztálytársammal találkozván, meggyőződéssé vált bennem a gyanú.

Ez az egész darwinizmus csak egy nagy-nagy átverés!

A megállóban futottunk össze, s amíg a járműre vártunk, mesélt nekem a hobbijáról. Az embereknek bizony különös bogaraik vannak. Jómagam mindig csodálkozom a népek különcségein. Én, aki kimondottan a józan kedvtelések híve vagyok, és szabadidőmben a magyar forgalmazású papír szükségpénzeket gyűjtöm – Ó, jaj, mindent megadnék egy 1917-es, a Hadsegélyező Hivatal által kibocsátott papír 1 koronásért, de a Világítási és Vízmű Rt. által kibocsátott 1920-as 20 filléres bankó is vágyaim netovábbja –, gyakran mosolygok mások fura különcségein.

Ennek a barátomnak is különös bogarai vannak. Ő ritka állatokról gyűjt képeket.
Természetesen az emberek már csak olyanok, hogy ha van valami mániájuk, mindig megragadják az alkalmat, hogy szóba hozzák azt, s beszéljenek róla.

Olykor kimondottan tapintatlanul.

Ez a barátom is ezek közé az emberek közé sorolható. Alig tíz perce beszéltem a Magyar Királyi Állami Hidak Igazgatósága által kibocsátott 4 filléres szükségpénz előlapi feliratáról – „E bárczáért a budapesti m. kir. állami hidakon vagy az állami alagúton a vámoló egy darab, a gyalog átkelő személyek után megállapított 4 fillér vámilletéknek a kifizetését igazoló, pléhjegyet szolgáltat ki” –, amikor szavamba vágott, s zsebéből képeket szedett elő, telefonja kijelzőjét nyomkodta, majd beszélni kezdett.

Onnantól fogva, amíg a buszra vártunk, azzal fárasztott, hogy megpróbálta elhitetni velem mindenféle nem létező állatok valós voltát.

– Csillagorrú vakond – kezdte, s elém tolt egy fotográfiát.

– Ugyan kérem – mosolyogtam némi fölénnyel. – Nem most jöttem le a falvédőről. Nekem is volt gyerekszobám. Ilyen állat nincs! – jelentettem ki, miután futólag rápillantottam a képre, mit telefonjának képernyőjén jelenített meg.

De ő nem nyugodott. Tovább ontotta magából tévképzeteit.

– Kacsacsőrű emlős – mondta, s míg új képet keresett, hallottam, hogy liheg.

– Most komolyan, higgyem is el? – mondtam neki. – Jól látható, hogy rá van húzva a lénynek az orrára egy cső. Világosan látszik. Ne akarjon senki átverni. Igen. Az erőlködés felesleges. Hiába, én tudom, amit tudok. Ráhúztak oda előre neki egy gumicsövet, akkurátusan kilukasztották ollóval a végét, és annyi.

Barátom szemében különös tűz jelent meg, s kezdett vele elszaladni a ló. Zsebeiben turkált vadul, s előhalászott egy gyűrött papírdarabot.
– Ezt nézd – tolta az arcomba agresszíven. – Ilyet még nem láttál. Rózsaszín szemű szöcske.

Cöccögő hangot bocsátottam ki.

Erre fel ideges lett.

– Pelikánangolna! – nyomott az arcomba egy – feltehetően hamis – fényképet.

Elhúztam a szám.

– Látod? – folytatta. – És ezt itt? Ez itt meg a fotoszintetizáló tengeri csiga!

Nem állhattam meg mosolygás nélkül ezt sem.

– No és ezt: keselyűteknős!

Most már nevetnem kellett.

– Ugyan már barátom! – legyintettem. – Jó hogy azt nem mondod: „átlátszó béka”.

Barátom erre gurgulázó hangot bocsátott ki száján, s fejéhez kapott.

– Az is van! Létezik!

No, hát erre már sarkon fordultam.

– Tudod mit? Tedd lóvá az öregapádat! Ezek után már a mamutban sem hiszek! Azzal búcsút intettem neki, s a buszt meg sem várva, elindultam szépen gyalog.