Sok évtizedes hagyomány, de mintha az utóbbi években – óh, igen, 2015, a migránsválság letagadhatatlan súlyosbodása óta – intenzívebbé váltak volna. Több van, agresszívebbek, minden médiumot elárasztanak és a mélyükön semmi, de semmi sincs. Ahogy a hagymahámozás a Peer Gyntben. Belül semmi.

Amikor nyár végén megjelent Yann Moix francia író (meg rendező meg tévés meg minden) új regénye, Orléans a címe, valahogy egyből megéreztem, hogy nem egyszerű reklám, hogy minden újság, minden tévéműsor erről ír, erről beszél. Az az igazság, hogy nem kellett túl nagy bölcsesség, hogy rájöjjek. Hiszen indul a politikai évad, a terrorveszély nem csökkent, az illegális migráció sem, nem lett kevesebb munkanélküli és Macron elnök sem lett népszerűbb. Pont kapóra jön egy zavaros múltú író! Milyen könnyű és ártalmatlan arról vitatkozni, hogy vajon az önéletrajzi jellegű regény hősének, az írónak a fejét dugták be a vécébe, vagy éppen ellenkezőleg, az író dugta be az öccse fejét a vécécsészébe!

Yann Moix egyetlen könyvét sem olvastam korábban, néhány tévéműsorát láttam, ellenszenves ember, rendezett egy filmet, az meg nagyon rossz volt, Pódium volt a címe, a franciák Zámbó Jimmyjéről szólt, pontosabban az énekest a halála után évtizedekkel utánzó hasonmásáról. A francia Zámbó Jimmyt Claude Francois-nak hívták, fantasztikus hangja volt és nagyon kevés ízlése, és eléggé hasonló módon halt meg (a hetvenes évek végén), mint Zámbó Jimmy: egy idióta balesetben. Beejtette a hajszárítóját a fürdőkádba. Legnépszerűbb számát minden magyar ember ismeri szerintem, Szokás szerint, így lehetne fordítani a címét, de – érthetően – Frank Sinatra feldolgozásában ismerik igazán. Ez a My way. Érzéketlen és szívtelen filmet készített Yann Moix, de aztán csinált egy még rosszabb filmet, nagyjából az a címe, hogy a Mozimanus.

Persze, sok botrány vette körül Yann Moix-t mindig is. Összevissza írt és beszélt, hol antiszemita ostobaságokat, hol meg ő vádolta egész Svájcot antiszemitizmussal, mert Roman Polanskit letartóztatták. Máskor az ötvenévesnél idősebb nőket szidta, nem különösebben kulturáltan. Amiben viszont eléggé konzekvens volt: a migránspártiság. Gyűlöli Renaud Camus-t, a bevándorlásellenes gondolkodót, aki a nagy népességcseréről írt óriási hatású könyvet. Moix folyton szidta a migránsokkal nem eléggé kedves rendőröket és több jogot követelt a Calais városát szinte megszállva tartó bevándorlóknak.

Na, de ahogy írtam, az Orléans megjelenésével a francia médiumokat elöntötte a könyvet kísérő álbotránysorozat. (Azért Orléans a címe, mert ott töltötte gyerekkorát.) Közszolgálati és kereskedelmi televíziók, konzervatív és baloldali napilapok, hetilapok, vitaműsorok – mind erről szóltak. Hosszú ideig. Yann Moix ugyanis azt állítja, hogy az apja (és valamelyest az anyja) egész gyerekkorában folyamatosan kínozta. Az apja ezután mindent tagadott, sőt, azt mondta, hogy fia kezelhetetlen volt, egyszer a saját öccsét ki akarta dobni az ablakon, nem beszélve arról, hogy fiának 30 éves koráig nem volt munkája, náluk lakott, ők tartották el. Lehetne hosszan sorolni a vitákat – nekem a legjobban az tetszik, amikor négy évvel fiatalabb öccsével azon veszekedtek, hogy ki dugta be kinek a fejét a vécécsészébe. Naponta változott, hogy éppen ki sérteget kit a családból. Szülők, nagyszülők, volt feleség, osztálytársak szólaltak meg, és szinte az adott napszaktól függött, hogy a közvélemény Yann Moix-t éppen szerencsétlen áldozatnak vagy agresszív baromnak tartotta. És persze megannyi szakértő, pszichiáter, gyerekgyógyász és filozófus.

Sajnos, aztán elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam a könyvet. Persze, már az elején látszik, hogy demagóg lesz az egész, Victor Hugót idézi A nevető emberből („ha valaki valamit egy gyerek ellen tesz, azt Isten ellen teszi”), és ezzel az önmagában szép gondolattal mindent előre el is mond, jönnek az elmélkedések, hogy az anyja hogyan kívánta kezdetektől a halálát, meg az apa válogatott kínzásai. Unalmas közhelyes tájleírások és agresszív részletek. Mégis hogyan lehet ennyit beszélni egy nem jó könyvről? Hogyan lehetséges egy rossz művészeti alkotás apropóján ennyit vitatkozni?

Amikor végeztem a könyvvel, már éjjel volt, de azért persze még megnéztem, hogy van-e valamilyen új hír az interneten. Amikor már a francia újságokat nézegettem, ismét megértettem, hogy miért jön annyira jól egy ilyen Yann Moix a francia status quót fenntartani akaró médiumoknak.

Írjanak mondjuk Sylvie Tellier-ről? Ő szervezi a Miss France versenyeket, és fontosnak találta közölni a világgal, hogy nemsokára lesz majd Miss Transz is. Mert szerinte erre van igény. A genderőrület odáig jutott, hogy arról elmélkedett ez a nő, hogy mégis hogy tilthatnák meg egy férfinak – hogyha el tudja hitetni a közönséggel, hogy ő nő –, hogy induljon egy női szépségversenyen? Hát persze hogy sehogy! Ki is merne ilyet megtiltani? Ha Yann Moix gyerekkoráról beszél egy pszichiáter, addig sem a normalitás a kérdés. (Persze, akkor is az, de nem a világ normalitásáról beszélnek ilyenkor, hanem egy közepes író igaz vagy kitalált gyerekkoráról.)

Írjanak mondjuk Yassine Belattarról? Ő Macron elővárosi tanácsadója, másodgenerációs marokkói bevándorló, aki tavaly az első világháború francia hősein gúnyolódott, egy Franciaországban élő franciagyűlölő, aki Macron elnököt – hivatalosan – testvéremnek szólíthatja. Ahogy a muszlimok egymást. Provokáció ez is, de hát Macron nyugalmat akar (félni csak a párhuzamos társadalmat felépítő muszlimoktól fél), és hagyja. Yassine Belattar most éppen azt deklarálta, hogy a muszlimok nem is akarnak beilleszkedni, és ezt jól teszik. Erről vitatkozni? Nem, ott az író meg a vécécsésze.

Esetleg Gérard Larcher, inkább vele foglalkozzon valaki? Róla is megjelent egy hír. Ő egy tipikus francia Juncker. Elméletileg a jobbközép Republikánusok (LR) politikusa, a szenátus elnöke, de mindig vigyázott arra, nehogy túlzott jobboldali elhajlással gyanúsítsák. Állatorvos, persze azért senki ne egy Hadházyt képzeljen el, ha már politikus-állatorvos. Egyébként lódoktor volt, de művelt ember, csak az a baloldalnak való állandó megfelelési kényszer, csak az ne lenne… Larcher volt egyébként a francia köztársaság történetének legrövidebb ideig elnökjelöltnek tekinthető elméleti elnökjelöltje. Október elején, egy hétvégén arról beszélt, hogy nem zárja ki, hogy indul az elnökségért majd 2022-ben. Három év múlva Larcher 73 éves lesz és hát nehéz azt állítani, hogy Donald Trumpot idéző fizikai állapotban lenne. Nem volt igazán jó visszhangja, hogy szeretne elnök lenne, így két nap múlva visszavonta. De azért nyilatkozni továbbra is szeret. Most éppen arról beszélt, hogy neki semmi baja azzal, hogy a vallási elkülönülés szimbólumát, a fejkendőt viselik a muszlim nők. Jó, az egyébként toleráns franciák 61%-a a Journal de Dimanche legutóbbi felmérése szerint elutasítja a fejkendőt, de Larcher szívesen beszél a magukat haladóknak nevezők számára kedves dolgokat. Kinek lenne jó az Franciaországban, hogyha arról indul vita, hogy a szenátus jobboldali elnöke a laikus állam elleni jelképet tolerálja?

Sokkal ártalmatlanabb, ha az a kérdés: vajon egy író (már amennyiben elfogadjuk, hogy ő volt a fejlenyomó) egyszerűen csak belenyomta öccse fejét a vécécsészébe, vagy – ezt nem én találom most ki – arra is kényszerítette, hogy inni kelljen a vécében összegyűlt folyadékból?

Elsőre nem is gondolnánk, hogy ez mennyire békés, ártalmatlan, nyugalmat árasztó vitatéma. Mindenkinek.