Olyan jó érzés, hogy az embernek van otthon vagy hetvenhat televíziós csatornája. Aprócska pötty, hogy normális filmet csak elvétve adnak, éppen ezért a szomorú helyzet az, hogy lehetne éppen egy csatorna is: aztán vagy nézhető az adás, vagy nem.

Esküszöm, nem arról beszélek, hogy roppant kényes ízléssel nemet mondok mindenre, ami amerikai. De az mégsem normális, hogy a filmkínálat kilencvenöt százaléka tengerentúli fos, és most nem szándékoltan használtam az erős kifejezést (nem a tengerentúlira céloztam), hanem azért, mert eszembe jutottak gyermek- és ifjúkorom angol, francia, olasz, orosz, német, csehszlovák stb. filmcsemegéi.

Amelyek a jelek szerint nem léteznek, én legalábbis nem lelem egyetlen filmcsatorna kínálatában sem. Illetve pontosítsunk úgy, hogy Az én kis falumba vagy A szamurájba (Alain Delon) még véletlenül sem botlottam fennállásom akárhány esztendeje alatt egyetlen csatorna kínálatában sem. Lehet, hogy adták, sőt, biztos is, de én gyilkolós, űrbarangolós, csillagos-sávos megvédős és könnymorzsolgatós amerikai filmeket látok, ha körbekapcsolok.

Azok az amerikai filmek, Istenem. Hogy a tiltás teljes körű, nem vitás. A rostán politikailag nem korrekt – vagy nevezzük igaznak – film soha nem juthat át. Ezekben a filmekben a fehér hősnek mindig van néger haverja, kollégája, segítője. A főgonosz mindig hangsúlyozottan fehér, lehetőleg szőke, kék szemű, német, olykor orosz. Észrevették, hogy az amerikai filmekben az FBI-os főhős felettese mindig néger? És hogy a bíró is mindig néger, csak az ügyvéd meg a vádlott fehér? Ha a főhős nő, mindig ott settenkedik egy jó fej „meleg” kispajtás, muszáj beleírni legalább egy jelenetbe. Az utcai fosztogató, a nemi erőszakoló és a sorozatgyilkos persze mindig fehér, heteroszexuális, jobbos rasszista, nyilván ez is hajszálpontos arányban áll a valósággal.

Luis Buñuel filmrendező írja az emlékirataiban, hogy a '30-as évek Hollywoodjában akadt egy – ha jól emlékszem, szintén spanyol – haverja, aki különös, bonyolult táblázatot készített. Ha valaki elmesélte egy film vagy forgatókönyv néhány adatát, hogy hol és mikor játszódik a történet, és nagyjából miről szól, Buñuel haverja a táblázat segítségével megmondta a végét. Azóta rosszabbodott a helyzet: Hollywood nem pusztán klisékkel dolgozik, de cenzort telepített mindannyiunk agyába, ott vicsorog, onnan ítélkezik, és amit politikailag korrekt tucatítélkezéssel kivet belőlünk, az nem is létezik.

Hosszú évek óta gondolkodom a következőn. Itt van nekünk a kereszténység nevű világvallás, amit momentán a legtöbb ember követ a világon. Az úgynevezett nyugati kultúrkör úgyszólván erről vette a nevét, az ábrázatát, a kultúráját, erkölcsét, mindenét. De akkor hogy lehet, hogy Hollywoodban és a hozzá csatolt másod- és harmadrangú filmes műhelyekben egyetlen kereszténységet értékként megjelenítő, annak létét hasznosnak mutató film sem készül? Minden, amit megengednek, hogy magánemberként léteznek jó fej papok, de még ezzel is csínján bánnak. Az egyház nem jelenik, nem jelenhet meg pozitív színben. A Ben-Hur és Mel Gibson Passiója között eltelt évtizedekben tátongó űr jelzi, hogy Hollywoodnak sajnálatos módon nincs mit mondania röpke kétmilliárd ember vallásának alapítójáról (a máig legjobb Jézus-filmet paradox módon a homoszexuális, kommunista olasz, Pasolini rendezte – szerintem).

1992-ben a W.A.S.P. nevű hevy metal zenekar énekese, az azóta keresztényként újjászületett Blackie Lawless írt egy dalt Chainsaw Charlie-ról (kb. Láncfűrészes Karesz), a show-biznisz véres ceremóniamesteréről, aki így mutatkozik be Jonathannak, a feltörekvő sztárnak (elnézést, de lusta vagyok lefordítani):

„I'm the president of showbiz, my name is Charlie

I'm a cock sucking asshole, that's what they call me

Here from my Hollywood tower I rule

I'm lying motherfucker, the chainsaw's my tool

The new morgue's our factory, to grease our lies

Our machine is hungry, it needs your life

Don't mind the faggots, and the ruthless scum

Before we're done, son we'll make you one

I'm the tin man, I've never had a heart

I'm the tin man, But I'll make you a star”

Fogalmam sincs, hogyan jelenhetett meg ez a szöveg lemezen. Tényleg nem értem. Hiszen a rendszer lényegéről szól, az amerikai filmkészítők és a szórakoztatóipar pápáiról. Akik közül Weinstein csak egy, a többi még mindig, sőt, örökké ott uralkodik a fucking hollywoodi tornyában, és még véletlenül sem enged át egy kispapot mellékszereplőként a befolyása alá hajtott filmben.

Így áll a helyzet. Az amerikai film mára a meghökkentés és a különlegességi kényszer csapdájába esett. Egyedinek és tartalmasnak érezzük Tarantino, a Coen testvérek és a többiek munkásságát, de nem vesszük észre, hogy a bomlás metafizikáját vetítik elénk. A sötétség fejedelme tehetséges, persze. Csak éppen mindig rosszra tör. Hollywood ma nagyrészt arról szól, hogy a filmkészítők szügyig gázolnak a vérben, szenvtelenül ábrázolják a halált, az emberi méltóságról pedig nem is hallottak.

Mi is berendezkedtünk az olcsó izgalmakra. Elfogadtuk az agymosást, lassúnak, unalmasnak érezzük, ami nem pörög csúcssebességgel, ami technikailag nem überszuper. A port.hu-n tanulságos kommenteket olvashatunk a filmek alatt: a nézők jó része már feldolgozni, megérteni is képtelen egy lassúbb filmet, ha nincs benne akció, jól ismert klisé és biztonsági játék, akkor „unalmasnak” találja. Felnőtt egy nemzedék, amely alapszinten sem képes értelmezni egy filmalkotást. Nyilván írni-olvasni sem tudnak, a pofájuk viszont nagy, buta magabiztosságot szívtak magunkba példaképeiktől, az amerikai filmek kaptafa-sztárjaitól.

Pedig, de jó is unalmasnak lenni. Megyek is, unatkozom egy sort.

Mindenki másnak ott a hetvenhat csatorna kínálata. Jó szórakozást!