Macbeth, Jago, Malvolio és a sor folytatható. Shakespeare. Nem, nem azért jutott eszembe ez a három hős, mert gonoszak, ez most mindegy. Sőt, az első kettő még gyilkos is, a harmadik csak nevetséges. Nem, egészen más miatt jutottak eszembe, igen, Karácsony Gergelyről.

Macbeth, aki király akar lenni, de hát ilyen gyenge ember mégis hogy lehetne király. Jago, aki dührohamot kap, mert nem őt nevezi ki Othello hadnagynak. De miért is őt nevezné ki, amikor ilyen képességű ember nem lehet hadparancsnok. A mindenkinek ártani akaró Malvolio, aki a gyönyörű grófnőbe szerelmes. De hát hogy is szerethetne viszont a grófnő egy komplett idiótát.

Macbeth, Jago, Malvolio. Shakespeare vesztesei. Arra vágyódnak, amik sohasem lehetnek, amit sohasem érhetnek el, mert arra alkalmatlanok. Leküzdhetetlenül alkalmatlanok.

És hány ilyen színész van, aki mondjuk komikusnak népszerű, akár még a Heti Hetesben is sikerrel elbohóckodik (elbohóckodott), de az az álma, hogy Lear király legyen. Az persze sohasem lesz, de egy-egy drámai szerep azért nagy ritkán lepottyan neki, annyit azért ki tud hisztizni, de utána persze aztán jön a rémséges bukás. Vagy ha már Heti Hetes, akkor a kabarista, aki Wagnerről elmélkedik vicclapjában. Amit nincs ember, aki elolvasna.

A vágy és a valóság drámai találkozása.

Vasárnap délutáni tévékapcsolgatásom közben kétszer néztem bele a Judith Sargentinit rendkívül nagyvonalúan és megnyerő stílusban ünneplő ellenzéki tüntetésbe. Először nagyjából fél percig láttam, hogy az Erzsi nevű macskája nevében blogot (vagy könyvet?) író, tényleg csak szánalomra méltó Homonnay Gergely jobbikosokat köszönt az MSZP és Gyurcsány tüntetésén. Amikor megint odakapcsoltam, egy konferanszié (sajnos nem tudom, ki volt) a következő szónokot köszöntötte, aki Karácsony Gergely volt.

A beszéd olyan volt, hogy legalább tíz percig kénytelen voltam nézni. Nem is a beszéd, mert nem mondott semmit, gondolata nem volt – miért is lenne –, ez még rendben. Na de az előadás, maga az előadó! Tagadhatatlan: ott ragadtam.

Egy ember, aki arra, oda vágyik, amire, ahova nem való. És akiről ez üvölt is.

Nem, nem Macbeth, nem Jago, nem is III. Richárd, ha már az olyan Shakespeare-hősöket vettem számba, akik oda vágynak, ahova nem valók. Nem. Õ egészen más. Malvolio, az udvarmester, az úrnőjébe reménytelenül szerelmes udvaronc, akit mindenki kinevet. Aki undorító, rikító sárga szalagot köt a lábára, mert elhiszi, hogy egy igazi világfi így udvarol, és ez tetszeni fog úrnőjének. Karácsony Gergely, aki valami olyan szerepet szeretne eljátszani, amire alkalmatlan. És ami persze nevetségessé teszi. Karácsony Gergely, aki néptribun szeretne lenni.

Egy gyenge ember erős akar lenni, egy halk szavú ember kiabálni akar, egy érzelem, indulat és személyiség nélküli ember érzelmeket akar kifejezni a szónoki emelvényen, tehát más emberek előtt. Nem tudom, hogy Schilling Árpád rendezte-e Karácsonyt (tudjuk, az oktatásegészségügy állapota és a Fidesz-diktatúra miatt – legalábbis állítása szerint – Franciaországba emigrált politikai aktivista egy-két éve ellenzéki tüntetéseket rendezett Budapesten). De az is lehet, hogy Karácsony magától is sejtette, hogy egy bármilyen ellenzéki tüntetés szónokának két legfontosabb attribútumát (erő és düh) képtelen eljátszani, ezért feladatát így oldotta meg: első mondata az volt, hogy hangos lesz (erő), a második mondata pedig az, hogy „nagyon mérges vagyok” (düh).

De hát – fájdalom, de így van – nem elég mondani, hogy hangos leszek és nem elég mondani, hogy nagyon mérges vagyok. Sajnos, ha valakinek a teremtő nem adott szónoki orgánumot és jellegében a tekintélyesség szikrája sincs meg, valaki, akiből tényleg csak a gyengeség árad, mondhat, amit akar. Hát mond is persze. És micsoda időutazásra hív minket! A hatvanas évek frissességét idéző kifejezéseket (a tanárok nem kaszinóznak, mondta: „kaszínóznak”, és máris visszarepítette közönségét 1963-ba). A gonosz portás meg „beszól”, és hopp, azonnal egy olcsóbb romkocsmában vagyunk.

A legelején egyébként egy elég hihetetlen történetet mesélt el. Lépjünk túl azon, hogy pozitív példaként saját feleségét említi, és Márai Sándor szavait idézve szerényen hazafinak nevezi nejét (hősiessége abból áll, mint kiderül, hogy hosszú szülői értekezletet tartott). A történet az valamelyest érdekes. Pedagógus felesége szülői értekezletet tartott (hogy fellengzősebb legyen, Karácsony Gergely azt mondja, összehívta a szülőket, mert annyi megbeszélni való téma volt), az elhúzódott, ami nem tetszett a portásnak, és másnap úgy jelentette fel feleségét valakinél, talán az igazgatónál, hogy a „hazaáruló felesége” este 9-ig az iskolában volt. Eléggé meglepne, ha igaz lenne…

Karácsony Gergely volt az, aki április 8-án, a választás napján, amikor úgy érezte valamilyen furcsa okból, hogy megnyerik a választást, délután, néhány órával azelőtt, hogy kiderült: az ellenzék katasztrofálisan kikapott, sajtótájékoztatót tartott, és ijedt egértekintettel ilyesmit mondott a kameráknak: a leghatározottabban felszólítom Áder Jánost, ne merje kinevezni Orbán Viktort miniszterelnöknek. Az eredmény ismeretében a választás napjának legviccesebb sajtótájékoztatója lett. Karácsony Gergely felszólítja a köztársasági elnököt. Vagy felszólít bárkit.

Amikor Shakespeare tragédiában írta meg a máshova, a feljebb vágyó, de arra alkalmatlan ember drámáját, a vége persze mindig halál. Malvolio, a vígjátéki hős viszont nem hal meg. Csak kinevetik. És aztán marad.

Maradjon Karácsony Gergely is, csak azt kívánhatjuk. Szólítson fel, mondja, hogy ő hangos, mondja, hogy ő nagyon mérges. Maradjon. Õ a maradásával tudja támogatni a Fidesz kétharmadát.