Ülök a buszon. Szemben velem egy üres szék. Nagymama és unoka száll fel a következő megállónál. „Ülj csak le gyorsan!” – így a nagyi a hatéves gyereknek. Hatéves le is ül. Pöffeszkedik. Neki ez természetes. Neki ez jár. Nagyi körbenéz, pillantása rajtam állapodik meg. Sóhajt. Hangosan. Mutatja, hogy fáradt.

Én meg nézek rá egy darabig, hümmögök magamban, majd lassan elfordítom a fejem, és bámulok kifelé az ablakon. Házak, fák suhannak, kerítések, autók és villamosok, majd néha-néha visszafordítom a fejem. Nagyi még mindig néz elgyötört arccal, mióta kifelé bámultam próbált keresni más célszemélyt is, de nem nagyon talált, így most – mivel észrevette, hogy visszafordultam – ismét felém fordította az arcát, és megint sóhajtott.

Nekem.

Töprengek. Átadjam? Hisz az előbb adta át ő maga önként egy hatéves kölyöknek! Ha felállok, az olyan, mintha a gyereknek adtam volna át.

Nem állok. Nagyi szenved. Gyerek pöffeszkedik. Nagyi még jobban szenved, s megpróbálja, hogy a gyerek táskáját – amit ő maga fog! – rápasszolja a gyerekre.

„Ne már!” – így a kölyök, s bambul tovább, én meg nem bírom és leszállok.

Ebben a két megállóban benne van korunk lényege, a lefelé való megfelelés.

A sorozatok, melyben igaza mindig a gyereknek van, ki simán hülyézheti szüleit, jól betesznek alá gépi röhögést. A migráns, ki ingyen kapja az ételt, majd a sínek közé rúgja. Akinek már Germany se jó, sőt, már Dánia se, maga se tudja, hol akar lenni, csak ingyen legyen minden, és ne kelljen kimondani ezt a két szót: „köszönöm”, „kérem”.

Megjegyzem, a hatéves kölyök hármunk közt a legerősebb. Ha ő elesik, felpattan, azt annyi. Énnekem már zúzódásom van, és napokig sántikálok, a nagyi meg megy a kórházba combnyaktöréssel. Lehet, túl se éli. De ma egy gyerek bírálhatatlan.

(Igazság szerint minden bírálhatatlan, ami a működőképes, szabályozott élettel ellentétes, és minden bírálható, ami a fennmaradásról szól, vagy azt képviseli. Már nem csak a nemi identitást nem lehet bírálni, de a betegre sem lehet mondani, hogy beteg. Ha a nyomorékra azt mondom nyomorék, ezernyi szervezet lép porondra, hogy tiltakozzon. Ha egy celeb azt nyilatkozza, elhúzok ebből a nyomorék országból, az senkit nem zavar.)

Gyermek őfelsége és migránsáradat őfőméltósága.

A gyermek lassacskán csak egy kegytárgy, egy dísz, amit megfogni sem szabad, a port se lehet róla letörölni. Ritka, pótolhatatlan.

Bezzeg a sok „menekült.” Náluk öreg nincs, a gyerek meg ágyútöltelék.

„Gyermek.” Így ejtik, pátosszal. Mert a kegytárggyal így kell bánni. Pofont adni nem lehet neki, de abortusszal éves szinten százezreket ölünk meg.