A miskolci Cinefest szerényen húzódik meg Cannes, Berlin, Velence és Karlovy Vary mellett, azonban mára már a kritikusok és a közönség egyaránt a nagyok közé sorolja a hazai filmfesztivált is. A Pressburger Imre-fődíjért és a Zukor Adolf-nagydíjért Kanadától, Amerikán át egészen Indiáig húzódó széles skáláról versenyeznek a filmek.

A nemzetközi és hazai filmes megmérettetés színes kavalkádja kulturális és gasztroprogramok egész sorával is kiegészül, a részletes programot a fesztivál honlapján lehet megtalálni.

Miskolcon nem csak nagyjátékfilmmel lehet érvényesülni. A Cinefest szervezői ugyanis minden évben kiemelt figyelmet szentelnek a feltörekvő generációknak is, a CineNewWawe nevű program biztosít számukra bemutatkozási lehetőséget. Ráadásul a legtehetségesebb 30 év alatti alkotók a Dargay Attila-díjért is versenybe szállhatnak.

Idén először vettem részt ezen a nagyszerű fesztiválon, ahol egy rendkívül igényes, nagyon kedves és barátságos környezetben találkozhat a magyar filmszakma apraja-nagyja. Profi kritikusok és laikus érdeklődők sora várja, hogy kiszakadva a mainstream hollywoodi tömeggyártott, klisés filmek popcornszagú világából, a régimódi, klasszikus filmművészet szépségeiből merítsen.

A fesztivál díszvendége és egyben életműdíjasa idén az Oscar-, Golden Globe- és Arany Pálma-díjas dán rendező, Billie August volt, aki a pénteki megnyitón vehette át a díját.

Szeptember 14-én, szombaton három filmet sikerült megtekintenem. Kora délután a Paul Harrill rendezte Fényből a fénybe című film egy alig másfél órás, paranormális találkozást feldolgozó, lassú lefolyású mozi volt. Kezdetnek nem rossz, de nem is igazán meggyőző, nagyjátékfilmnek kissé gyenge alkotásról beszélhetünk. (2/8)

Majd két és fél órás városfelfedezés, ebédszünet és barangolás után egy újabb produkciót sikerült megnézni. A szuvenír című romantikus dráma már jóval meggyőzőbb volt elődjénél. Az ismert színésznő, Tilda Swinton lánya, Honor Swinton Byrne főszereplésével készült kétórás nagyjátékfilm egy mérgező szerelmi kapcsolatot mutat be a művészfilmekre jellemző színekkel, vágóképekkel, monológokkal tálalva. A szuvenír a maga monotonitásával és sokszor csak a távolba tekintő merengéseivel elgondolkoztat és kétségbe ejt, hogy milyen rémes dolgokra is képes a rózsaszín ködös szerelem. (5/8)

Fotó: IMDb

A szombat esti szenzáció azonban egyértelműen a Willem Dafoe és Robert Pattinson párosé volt. A Robert Eggers rendezte A világítótorony teljes egészében egy zseniális, lenyűgöző és egyben hátborzongató pszichothriller. Még most sem tudom pontosan mit is néztem a szélesvásznon, de azt határozottan kijelenthetem, hogy az évtized egyik legjobb filmjéről beszélünk, ami megérdemel egy hosszabb írást. (8/8)

A filmek között volt időnk beülni a magyar alapítású Cafe Freibe is, ami minden szempontból mérföldekkel üti az agyonhájpolt Starbucks kávézót

Visszatérve a fesztiválra: a Cinefesten természetesen a premierfilmeké a főszerep, azonban a vetítések mellett számos programon vehetnek részt a filmkedvelő látogatók. A premierek mellett ugyanis plakátkiállítás, vörös szőnyeg és afterparty is várja a résztvevőket.

Azzal azonban számolniuk kell a filmfesztivál szervezőinek, hogy ez a remek rendezvény évről évre nagyobb közönséget fog elérni, és lehet, hogy el kellene gondolkozni egy kis kibővítésen. Nagyszerű látni ugyanis, hogy mennyi embert érdekel még a valódi, klasszikus filmművészet, amely a jumpscare-parádék és a tömeggyártott, semmitmondó hollywoodi produkciók mögött elbújt ugyan, de korántsem tűnt el.