Stephen King rémisztő bohócának történetét 1990-ben filmesítették meg először, majd két évvel ezelőtt, felújított változatban ismét a mozikba került. 2017 szeptemberében Pennywise berobbant a mozikba, hirtelen mindenki a gyerekevő bohócra volt kíváncsi. Andy Muschietti rendező gyerekszínészeivel már-már tökéletes munkát végzett, az AZ egyszerre lett szórakoztató és rendkívül rémisztő, miközben ízelítőt is kaphattunk a gyermekpszichológiából is. Pont ezért is már én is tűkön ülve vártam a folytatást, még több izgalomra és rettegésre éhezve.

Alighogy elkezdődik a film, rögtön bele is vág a dolgok közepébe. Kiderül: Pennywise-nak már nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőtt homoszexuális férfiakra is fáj a foga. Megismerhetünk ugyanis egy párt, akik boldogan élnek Derryben, míg utol nem érik őket a város homofób tinigyerekei, akik csúnyán szétverik a pár femininebb tagját. Mert kedves nézők, ha nem tudnátok, szegény homoszexuális férfiakat még egy kisvárosban is rettegésben tartják a csúnya homofób tizenévesek. Bár ennek köze nincs se a történethez, se a regényhez, de azért bele kellett rakni, mert ez Hollywoodban már elvárás. Folytatva a történetet, a csúnyán összevert férfit még Pennywise, a bohóc is elkapja és eszik belőle egy keveset. Pedig egy felnőtt férfiről van szó. Hol itt a logika kérem szépen?

Nem kell sokat várni, pár snitt múlva újra előkerül a Vesztesek Klubjának 27 évvel idősebb kiadása is. Mike kivételével mindenki elmenekült Derryből, gyerekkoruk tragikus eseményeinek helyszínéről. Ben, Beverly, Richie, Bill, Eddie és Stan mindannyian szétszéledtek, felejtenek, élik életüket. Azonban Pennywise visszatért, ismét Derryben fenyegeti a gyerekeket, majd kiderül: csak a Vesztesek Klubjának egykori tagjai tudják megállítani a gyilkos bohócot.

Kép: IMDb

Tehát – majdnem – mindenki visszatér, újra előjönnek régi emlékeik, a traumák, a gyerekszerelmek és persze a rettegés. Az összes egykori csapattag emlékeket gyűjt, és mindannyian igyekeznek végleg leszámolni a gyilkos bohóccal.

Bár a történet követte a régi változat eseményeit és nagyjából hű maradt a regényhez is, sajnos az AZ – Második fejezetből szinte minden hiányzott, ami az előző részt felejthetetlenné tette.

Bár a felnőtt színészeket tökéletesen sikerült kiválasztani, sajnos egyáltalán nem voltak olyan szórakoztatóak és izgalmasak, mint a két évvel ezelőtti változat gyermekszínészei. Bill Skarsgard mint Pennywise sem tudott szinte semmi újat mutatni, hozta ugyan, amit kellett, de én már meg sem tudtam rémülni tőle. A történet olyan döcögős, hogy az ember simán ásít párat két jumpscare között. A számítógéppel megfiatalított gyerekszínészek(!) nevetségesek, ráadásul Richie coming outja már egyenesen kínos, legfőképp azért, mert a semmiből jött. Mivel az előző részben még csak utalás sem történt rá, teljesen egyértelmű, hogy kiknek akartak ezzel a fordulattal kedvezni. (Sajnos, mikor King megírta a regényt, nem gondolt erre, ezért csak egy fekete karakter van benne, és ugyebár mindenki a Vesztesek Klubjának egyetlen lánytagjáért van oda.)

Fotó: IMDb

Az AZ folytatása ráadásul a gyermekpszichológia izgalmas elemeit is mellőzi, semmibe veszi minden adottságát, ami simán elég lenne egy nagyszerű pszichothrillerhez, inkább fogja magát és teljes mértékben kiszolgálja a hollywoodi liberális narratívát.

Mintha nem is akartak volna nekünk egy új filmet csinálni, a háromórás játékidő közel fele az első részben is látott jeleneteket idézte vissza, sokszor olyan volt, mintha megspórolták volna a forgatókönyvírók munkáját. A szereplők régi emlékeinek mélysége eltűnt, a gyermekkori traumák a háttérbe kerültek, egyáltalán nem kaptuk vissza azt a hangulatot, amelyet az első rész megalapozott. A pszichológiai és horrorelemek helyett másra került át a hangsúly, mindaz amiért a történetet két évvel ezelőtt megszerettük, eltűnt, a jumpscare és az unalom maradt helyette.

Unalmas, döghosszú, sokszor kínos és alig-alig rémisztő. Ez lett az AZ-Második fejezet.