Égbekiáltó különbség

Néhány évvel ezelőtt láttam egy filmet, a címe hirtelen nem jut eszembe. Két felnőtt férfiról szólt, akik nem csak egymás szomszédságában laktak, kollégák is voltak ugyanabban a gyárban. Az egyikük szorgalmasan dolgozott és az évek során szép apránként lépkedett előre a ranglétrán. Ennek köszönhetően mindig tudott venni egy kicsivel jobb autót, épített magának a kertjébe egy kisebb medencét, amibe ha úszni nem is, lábat áztatni bárki tudott, de a szomszédban élő barátjának rendszeresen eldicsekedett még azzal is, ha lecserélte a régi étkezőasztalát egy kicsit jobbra. A kollégája pedig minden előrelépésnek, még ha az apró is volt, szívből örült. Talán együgyű is volt, nem is dolgozott annyira szorgalmasan, inkább álmodozott egy nagy találmányról és állandóan új és új ötletei voltak, amik rendre kudarcba fulladtak. A felállás tehát tiszta volt: az egyik barát volt a szorgalmas, törekvő, racionális, aki kollégája mellett mindig megállapíthatta: lám-lám, mennyivel jobb vagyok nála! És, amíg a rangsor nem változott, a barátság úgy tűnt: örök.

Aztán egyszer csak az álmodozó kolléga találmánya nemhogy elbukott, óriásit szólt. Az együgyű barát felmondott a munkahelyén, hatalmas házat építtetett, óriási úszómedencével, birtokkal és saját vidámparkkal. Ám mindvégig szomszédja mellett maradt, akivel minden örömét igyekezett megosztani, sőt, a közös üzletbe is bevette volna. Csakhogy az állítólagos barát, mivel felborult a felállás és már nem ő volt a „példa”, akit követni kell, képtelen volt örülni a barátja sikerének, és szép lassan megette a fene.

Furcsa az emberi természet. Főleg akkor tud igazán cifrákat produkálni, amikor elhatalmasodik rajta a birtoklási vágy: sok esetben ilyenkor nemhogy a baráti kötelék, a házastárs, a testvér, sőt a szülők iránt érzett tisztelet és szeretet sem számít. Az egyetlen ember rosszindulatából fakadó, tragikus események, olykor világégések azonban nem a XXI. század sajátjai, filmek, színdarabok, mesék témáját adják, amióta világ a világ. Sőt, már a görög mitológia is félistenek csúfos bukásainak történeteivel figyelmezteti az utókort, amelyek gyarló emberi tulajdonságaikból következtek. Persze ezek a tanmesék mindig egy-egy szélsőséges esetre hívják fel a figyelmünket, ami vészcsengőként szolgál. Az átlag kultúrember pedig hazamegy a moziból vagy a színházból, és igyekszik úrrá lenni az ösztönein, talán még próbál mások javára is élni.

Legalábbis reményeink szerint, ugyanis bár az emberi gyarlóság nem, az mindenképpen korunk sajátossága, ahová mára a közbeszéd, főként a politikai kultúra züllesztette magát. Elég csak pár hétig figyelemmel kísérni a főpolgármesteri székért zajló alkukat és szövevényeket az ellenzéki térfélen: az ember semmi mást nem lát, csak ármányt, hazugságot, rideg taktikát, aljasságot, hataloméhséget, ígéretek félresöprését és koncon marakodást. Sőt, bukott és sikertelen pártok izzadságszagú visszakapaszkodási kísérleteit. Az pedig már önmagában a színvonal drasztikus csökkenését jelzi, hogy kik érzik magukat alkalmasnak a regnáló főpolgármester leváltására.

Vélhetően ebből fakad az átlagpolgárok közötti „politizálás” döbbenetesen primitív színvonala és módja is: mivel az ellenzéki pártok mára semmilyen ideológiát és elvrendszert nem képviselnek, kizárólag a hatalomért megy a harc, ezért egyre fogyatkozó követőiket sem vezérli más, csupán a mélyről fakadó, érthetetlen utálat az ellenfél felé.

Jó példa erre, ha a budapesti liberális kisebbség előtt az ember véletlenül kiejti a „keresztény”, „konzervatív”, „család”, „házasság”, „érték” vagy „nemzet” szavakat. A reakció gyakorlatilag színtiszta tűzokádás és azonnali kirekesztés abból a táborból, ahol mellesleg a legmagasabb fokú elfogadás és tolerancia az egyik hirdetett alapelv. Érdemes egyszer-egyszer megnézni, milyen kommentek születnek az egyes jobboldali politikai műsorok alatt: nemhogy nem érvek ütköztetése zajlik, a hozzászólások általában személyeskedő, alpári káromkodásba torkollnak. Baráti körben sokszor beszélgetünk arról, hogy mindannyian tapasztaljuk: ha a Facebookra bármilyen jobboldali politikai tartalmat teszünk ki, még ha a legnagyobb közösségi oldal le sem tilt, akkor is minimum száz véresszájú ismerős ugrik neki a bejegyzésnek, mondván, az kirekesztő, mert arról szól (például), hogy a családtámogatások igenis jók és sokaknak segítenek. Ironikus, nem? A többség egy olyan kisebbség véleményterrorjától szenved, amely mindezt a szabadságjogok zászlaja alatt teszi.

Egy kedves kollégám fogalmazta meg nemrég: Tusványoson azt érezte, az ellenzéki oldalról éppen az az összetartó közösségi élmény, kohézió hiányzik, ami a jobboldali, konzervatív értékrendű emberek között megvan, függetlenül attól, hogy ismerik-e egymást személyesen vagy sem. A miniszterelnöki beszédben is elhangzott az a kulcsgondolat, amely jól megfogja miben áll az alapvető eltérés a két tábor életszemlélete között: míg a liberális eszme alapján úgy kéne élnünk, hogy egyetlen cselekedetünkkel sem sértjük embertársaink szabadságjogait, addig a kereszténység egyik tételmondata az: olyasmit cselekedjél az embertársaiddal szemben, amit szeretnél, hogy veled tegyenek. A különbség égbekiáltó. Na de miből fakad az ellenzék elementáris gyűlölete? A választ nem tudom. A film címe viszont beugrott: Irigység!

Narancssárga csillag „fideszes” felirattal

Felül kell vizsgálni, hány lakás van fideszesek kezén, és vissza kell venni tőlük, harsogta nemrég az új SZDSZ neokommunista kommandója, és a közös asztalra két gazszálat még le nem tevő momentumos nyikhajok elégedetten vigyorogtak a kamerába. Nem érdekelte őket, hány múlt században kisemmizett család még élő tagjának, és ezek hány leszármazottjának rándult görcsbe a gyomra a nácikat és a sztálinistákat egyaránt megszégyenítő propagandadumától. Sőt, mintha kifejezetten az lett volna a céljuk, hogy minél többekben minél hevesebb reakciót váltson ki goebbelsi nekiveselkedésük. Célközönségük nem is a Fidesz szavazói voltak, hiszen őket az ehhez hasonló demagóg megnyilvánulások csak még jobban összekovácsolják. Sokkal inkább azokat célozták meg politikai ordenáréságukkal, akik a mai napig nem tudtak kigyógyulni a Kádár-rendszer ránk hagyott legsúlyosabb mentális betegségéből, a köznyelv által nemes egyszerűséggel csak sárga irigységnek nevezett kórságból.

Az irigységnek ez a teljesen torz egyéni gondolkodásmódot gerjesztő változata a hamis egyenlőségeszméből eredeztethető. Az úgynevezett létező szocializmusban a momentumosok szülei, nagyszülei azzal hülyítették a totális diktatúrában senyvedő magyarokat, hogy minden ember eredendően egyenlő. No, nem Isten előtt, hiszen a nép ópiumának becézett vallás kérdéseiről nem volt ildomos nyilvánosan beszélni, hanem úgy általában és mindenben. Ezt eleinte annyira komolyan vették, hogy például a nemek közötti egyenlőség bűvöletében az ötvenes években hozott intézkedésekre ámulattal pislognak a mai feministák is. A Hoffer traktor vasnyergébe kényszerített leányok és asszonyok örök mementói lettek a társadalom erőszakos átalakítására törő elmebajnak. A padlássöprések könnyes világában aztán egyre szélesebb tömegek számára vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ebben a nagy egyenlősdiben mindig vannak egyenlőbbek, ami robbanást is okozott a mesterségesen összetákolt rendszerben, de a szovjet tankok megértették mindenkivel, hogy ezt a tudást a legjobb elhallgatni. Hiába írta le később Orwell ennek a velejéig hazug rendszernek a működésmódját több művében is, a Kádár-féle akasztással elkövetett konszolidációt túlélő magyarok hosszú időre megtanultak kussolni. Emlékszem, amikor a címadó esztendőben stencilezett szamizdatban olvastuk az 1984-et, gőzünk nem volt, mekkora vagyona van az Apró klánnak, vagy éppen Medgyessyéknek. Következésképpen nem is beszélgettünk erről. A társadalom összetartó erejét bénító kóros irigység tehát nem a fontos elvtársak és az őket kiszolgálók tisztességtelen vagyonosodását látva alakult ki az elnyomottakban. Azt az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága sokkal kegyetlenebbül, sokkal aljasabb módon ültette el bennünk: Egymás iránt!

Mivel a legtöbb ember eredendően el volt zárva minden lehetőségtől és minden erőforrástól, az egyenlőség abban nyilvánult meg, hogy mindenkinek egyenlően szar volt az élete. Az volt a vigasz, hogy cserébe ez legalább biztos. Ami jár, az jár! – vésődött be az agyunkba kitörölhetetlenül a látszólag gondoskodó állam hazug jelmondata, amiben ott lapult már a saját sorsunk iránti felelősség áthárításának időzített bombája az akkor még csatakos lázálmokban sem létező rendszerváltozást követő évekre is.

De az igazán pusztító az volt ebben az álegyenlőségben, hogy kialakult az a szemlélet, miszerint akinek bármivel több jut bármiből, aki egy kicsivel is följebb jut, többet elér, az biztos, hogy lop, csal, hazudik. És erre még rá is játszottak a diktatúra végvonaglásának idején, amikor megengedték a háztáji gazdálkodást, majd az úgynevezett gazdasági munkaközösségekben szemet hunytak a munkaidőben történő maszekolás fölött. Robbanásszerűen tört elő a megnyomorított emberekből a jobb élet utáni vágy, még a szabadidő teljes feláldozása sem volt drága egy kis gyarapodásért. Ezzel párhuzamosan pedig elburjánzott ennek a gyarapodásnak a kriminalizálása. „Én gürcölök helyettük, amíg ők szétlopják a gyárat!” – hangzott el a sokszor jogosnak tűnő vád azok szájából, akik bármilyen okból kimaradtak ebből a folyamatból. Ennek következtében viszont hiába hajtotta szét magát valaki, hiába volt ügyesebb, okosabb, szorgalmasabb, ha nem akarta kitenni magát a kevesebbre jutottak megvetésének, jobban tette, ha eltitkolta helyzetét, és még hangosabban panaszkodott, mint akinek volt mire. És rejtett daganatként nőtt-nőtt az össztársadalmi sárga irigység, aminek vezérlő gondolata az lett: Dögöljön meg a másik tehene is!

Erre játszik rá a mai napig a vörös és barna fasizmus teljes eszköztárát egyszerre felvonultató ellenzéki propaganda. Kijelölnek egy társadalmi csoportot, amelyet kriminalizálni lehet, akik ellen a hamis egyenlőségen alapuló irigységből fakadó gyűlölet felszítható. Régen ilyen volt az úr, a tőkés, a kulák, a feketézők vagy egyszerűen a gazdagok. Ma a fideszesek, Orbán haverjai, a NER-lovagok ellen folyik az aknamunka. Nem mondhatnak egyszerűen politikust, mert akkor számon kellene kérniük a szocialista és valamikori szabad demokrata elvtársaik eszement gyarapodását, amivel felhergelnék azon kormánypártiak népes csoportját, akik az elmaradt számonkérés miatt dühösek. (Ne feledjük el, hogy az a Magyar Bálint írt két könyvet is a Fidesz állítólagos maffiaállamáról, akinek hirtelen termett jólétét szemlélve akkoriban egyik ámulatból a másikba estünk. És akkor még Demszkyről meg a Kanári-szigetekről ingázó szocikról szót sem ejtettünk!) Nem sok energiát fektetnek a stigmatizáció nyelvi megformálására sem, előszeretettel használják a régi kliséket. „Tolvaj banda, szétlopják az országot, korrupt gazemberek” – ordítoznak a korrupt tolvajok, akik nemcsak szétloptak, hanem csődbe is vittek bennünket, és az ükunokáinkat is eladósították. Senkit ne tévesszen meg, ha a tojáshéjat még az alfelükön hordó újdondász leszármazottaik szájába adják a mantrát. Az ávós unokák sokszor rosszabbak nagyszüleiknél. A maffiázással, tolvajozással két legyet akarnak ütni egyszerre. A fideszesek gyűlöletén kívül a másik fontos cél minden alkotóerő megfojtása, minden vállalkozószellem kiirtása a magyar társadalomból a minél rosszabb, annál jobb elve alapján. Aki valamire képes, aki valamiben jó, az ugye már elment innen, mert szerintük itt nem lehet élni. Aki véletlenül maradt és még sikeres is, az pedig kiteszi magát annak a vádnak, hogy ő is kegyeltje a rendszernek, tehát bűnöző, akit ki lehet forgatni majd mindenéből, ha olyan bátor, hogy nem ment el már rég hajléktalannak. Az emberek egy népes csoportja pedig látja a mélyülő társadalmi különbségeket, egy részük úgy érzi, hogy ismét ők húzták a rövidebbet, a sárga irigység mérge pedig szép lassan hatni kezd bennük újra.

A gyógyulás ilyen körülmények között rendkívül lassú és sokszor nem is lehetséges. Hiszen elsőként mindenkinek el kellene fogadni, hogy az ember kizárólag Isten és a jog előtt egyenlő a másikkal, semmi egyébben nem. Aztán azt sem árt tudatosítani, hogy ez így van jól. A fenti példák világosan mutatják, hová vezet, ha a világmegváltók, a társadalommérnökök és egyéb pederaszták másra is ki akarják terjeszteni az egyenlőség egyébként csodálatos eszméjét. Ezek után pedig tudomásul kell venni, hogy amennyiben elégedetlenek vagyunk sorsunkkal, elsőként a magunk felelősségét kell firtatnunk. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” – szól a régi mondás, ami aktuálisabb, mint valaha. Aki tesz valamit helyzete jobbításáért, az előbb-utóbb társakra fog találni eközben. Aki mindig másban keresi a hibát, aki mindig máshonnan várja a megoldást, az szükségszerűen csalódott marad. Sorsunk ugyanis senkit nem érdekel olyan mértékben, mint bennünket magunkat. És ez így is van jól. Ha mindezt beláttuk, a kóros irigység csak akkor kezd gyógyulni. Az is, amelyik mások gyarapodását nem tudja elviselni, és az is, ami mások támadásaitól félti saját eredményeit, ezért inkább letagadja őket.

Márpedig muszáj gyógyulni és megerősödni, mert az új padlássöprők elszánt kommandója már vagdossa az öntapadós narancssárga csillagokat „FIDESZES” felirattal!