Kenyérről és életről

Miről írjunk, ha a téma a kenyér? Lényegében mindenről. A kenyér ugyanis minden. A kenyér maga az élet.

Ahogy az életet tiszteljük és becsüljük, úgy a kenyér is hagyományosan megkapja a neki járó megbecsülést a magyar, az európai, a keresztény kultúrában. Persze ha csak a táplálkozás szempontjából nézzük, akkor a kenyérhez fűződő viszonyunkat érthető módon hatja át különösebb pátosz, de a fontos összefüggéseket persze azért itt is megláthatjuk.

A jó és tiszta kenyér értékét mind érezzük, függetlenül attól, hogy a hagyományos parasztkenyeret keressük, vagy a kézműves pékségekben fizetünk súlyos összegeket. Tudjuk, hogy ha a valódi alapanyagokat elcsalják, elspórolják, akkor a kenyér talán olcsóbb, de kétségkívül rosszabb lesz.

Ahogy azt is tudjuk, hogy a bűnös szénhidrát elűzésének vágya ugyan kibékíthet minket mondjuk a puffasztott rizzsel, de megszeretni azért nagyon elvetemült dolog lenne.

Na, de térjünk vissza a kenyérhez mint jelképhez, mielőtt a puffasztott rizses pátosztalanítás elveszi a kedvüket az olvasástól. Augusztus huszadika után különösen aktuális a gondolat, hogy az új kenyérrel az új életet is ünnepeljük, ami távolról sem annyira magától értetődő dolog a fejlett Nyugaton, ahol az élet helyett a halál kultúrája tarol.

A fogyasztás ugyanis önmagunk és tulajdonunk gyarapítását még kiválthatja, de az alkotást, a teremtést nem.

Amikor ma „önfejlesztésről”, „növekedésről” beszélnek az úgynevezett influenszerek és a halandók fölé emelkedő hírességek, akkor nem valódi fejlődésről beszélnek, hanem az önzés újabb termékeiről. A tisztességes élet és az alkotó, értelmes munka távolról sem annyira vonzó, mint a depresszió kultiválása, vagy teljesen haszontalan tevékenységek közben megélt „személyiségfejlődés”.

Az önzést ma öntudatosságnak hívják, az önpusztítást pedig romanticizálják, csakhogy amíg a bő száz évvel ezelőtti költők esetében a spleen legalább kitermelt irodalmi értékkel bíró alkotásokat, addig ma csak az instasztorikig sikerül eljutni. A közösségi oldalak önjelölt pszichológusainak kedvenc létállapota a depresszió mellett a folyamatos szorongás, azt sugallva, hogy teljesen természetes belehergelnünk magunkat abba, hogy tökéletesen életképtelenek vagyunk.

A halál kultúrája azonban nem csak az efféle felszínes hülyeségekben merül ki. A tévutakról ugyanis vissza lehet térni a helyes útra, a hülyeségeket magunk mögött lehet hagyni, a végleges károkozást azonban nem. Mi más jutna eszünkbe arról, amikor gyerekek hormonkezeléséről olvasunk? Vagy amikor egy beesett arcú tízéves kisfiú groteszk ruhákban, kisminkelve táncol egy melegbárban?

Az ilyesmi ellen tőlünk nyugatabbra csak a progresszívek megvetését és az ellehetetlenítést vállalva lehet felszólalni. Hiszen a normális a rossz, de minimum gyanús, az abnormális pedig jó, minden egésznek el kell törnie.

Nem muszáj ebbe beletörődnünk.

Ahogy a kenyeret nem dobjuk a földre, úgy az életet sem herdáljuk el.

A kenyér

Hogy milyen a jó politikai publicisztika, arra csak az adhat választ, akinek kenyérkérdés, hogy mit ír, hogyan és kiknek – az ilyen ember nyilván ezerszer többet tud erről az egészről, mint aki csak könyvekből tanulmányozza a kérdést. Jó politikai publicisztikát csak az csihol ki magából, aki hol üti-vágja, csépeli a jelzőket, mint Kinizsi Pál a török fejeket Kenyérmezőnél, hol pedig lágy, omlós kenyérként teríti szét a mondatait.

Kenyérféltést említettem, és nem véletlenül. A politikai publicisztika már csak olyan műfaj, hogy mindenkinek illik lekenyereznie mindenkit. Az olvasó azt várja a szerzőtől, a szerző pediglen az olvasótól, hogy kenyeres pajtásként omoljon a vállára. Nem beszélve a politikusokról, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy különféle módon reagálnak a közéleti eseményekre, így a publicisztikákra is. Mintha éppen kenyérbe vágó kérdés volna, mit írunk, vagy mit nem írunk róluk. Pedig szerintem nem kenyerük ez az egész, inkább formálják a nagypolitikát, úgyis arra esküdtek fel.

Engem tehát nem lehet kenyérre kenni néhány ízes dicsérettel, és remélem, kollégáim nagyobbik részét sem. Megettem a kenyerem javát, igyekszem a lényegre összpontosítani. Ha kenyéren és vízen kéne élnem, akkor is ragaszkodnék a saját elképzeléseimhez. Mondhatjuk persze, hogy szép dolog a büszkeség, de mindenki eszi valaki kenyerét, nem lehet független. Nos, ez igaz, de azért lehet tisztességesen csinálni, azonkívül a politikai publicisztika nem olyan súlyos ügy, hogy kenyértörésre kerüljön a sor egy-egy kósza cikk miatt. És mégis: politikai pártok ágaskodnak ellenünk, politikusok üzengetnek, mintha mi is politikusok lennénk, államtitkárok minimum, vagy miniszterek – pedig csak publicisták, újságírók vagyunk, dagasztjuk a szavakat, mint egyszeri pék a hajnali kenyeret.

Egyszer láttam egy képet, magányos afrikai vadász üldögélt rajta egy majomkenyérfa oltalmában. Így kell elképzelni az egyszeri publicistát is: ha fut a szekér, sok a barát, ha beüt a baj, eltűnnek a kenyérpusztítók. De az élet már csak ilyen, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! És ha éppen nincs erőd arra, hogy kellőképpen szeresd ellenségeidet, reménykedj abban, hogy lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. Meg aztán kölcsönkenyér visszajár, ezt se felejtsük majd el a végelszámolásnál.

Kenyeret és cirkuszt – talán ilyen egyszerű az egész, de jól vigyázz, hogy ne a csörgősipkás bolond szerepét bízzák rád. Mindig legyen benned annyi önérzet, hogy a mindennapi kenyeredért ne add el a lelkedet. Apám mondogatta annak idején: mindig mondj igazat, mert azt nem lehet eltéveszteni – nos, az igazságot valóban keresni kell, de mindig szabadon, büszkén, a saját véleményünket képviselve, nem pedig kegyelemkenyéren. Fontos a publicistának az élet ismerete is, hogy nehogy úgy járjon, mint a fáma szerint Marie Antoinette, akinek a párizsi szegényekről az a konstruktív javaslat jutott eszébe, hogy ha nincs kenyér, akkor egyenek kalácsot (újabb kutatások szerint egyébként nem mondott ilyet). Az igazság kutatása olyan fontos számunkra, mint egy falat kenyér, de a hűség is kötelez családunkhoz, településünkhöz, nemzetünkhöz.

Írtam pedig mindezt 2019-ben, Szent István napja előtt, ha jobban tetszik, az új kenyérre várva.