Molnár Áron végzettségét tekintve színész. Ebben a műfajban annyira nem sikeres, és ahogy lenni szokott, innét már csak egy lépés, hogy a világ a hibás, és nem ő, hogy nem lehet Cyrano vagy Hamlet. Sőt, nem a világ, hanem a kormány. Ezt persze sohasem ismerné el, hiszen a sértődött emberek azt ismerik el utoljára, hogy sértődöttek. Sőt, sohasem ismerik el. De visszatérve hősünkre: hopp, jött az ötlet és tréfás anagrammát csinált a nevéből és így hívatja magát. Azóta ellenzékinek szánt zenés klipeket készít mindig az éppen aktuális témákban, és elmaradozó színpadi szerepléseit a YouTube-on pótolja.

Molnár Áron természetesen azóta ennyire aktív közéletileg, amióta a Vígszínház finoman szólva nem marasztalta. Egyszer láttam színpadon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, egy Shakespeare-vígjátékban játszotta az egyik szolgát, ha őszinte akarok lenni, nehéz lenne egyetlen mondatát, egyetlen gesztusát felidézni. Az X című filmben könnyebb, abban észrevehetően rossz volt. Túljátszott mondatok, erőszakos jelenlét, hiteltelenség egyetlenegy őszinte, emberi pillanat nélkül. De hát nem lehet mindenki olyan a színpadon, mint valaha Darvas Iván, vagy most Blaskó Péter, Trill Zsolt; nem játszhat mindenki úgy egy filmben, mint annak idején Páger Antal, Cserhalmi György vagy Andorai Péter. Nem ez a probléma Molnár Áronnal, hanem maga az attitűd. A színi világban nem ment neki, most próbálkozik a politikával.

Hogy ő egy ellenzéki politikusszerűség, ez idén télen tűnt fel nekem. Az egyik ellenzéki televízióban arról beszélt, hogy tüntetést szervez, hogy egész Budapest sztrájkoljon, ő maga persze független, ezt mondta is, civil, nem politikus és a politikusoktól mindössze csak azt várja, hogy támogassák. Egy tipikus független ember. Azzal most ne is foglalkozzunk, hogy tüntetése mennyire volt eredményes – természetesen semennyire –, sokkal inkább egyik történetével. Egy történettel, amit elmesélt.

Azzal dicsekedett a műsorvezetőnek, hogy valóságos molnárizmus kezd kialakulni. (Bocsánat, noárizmus, ez a vicces forradalmi neve, az Áronból készítette. Mindegy, mi maradjunk a molnárizmusnál.) Ugyanis, folytatta történetét, a villamoson egy ember hangosan politizált (nyilvánvalóan kormánypárti volt), erre Molnár Áron egyik barátja megfogta a hangosan politizáló utast, a vállára tette a kezét (ez gondolom, nem olyan vállra tétel, mint amilyen vállra tétellel Demszky Gábor saját elmondása szerint minden nőt el tud csábítani), leszállította a villamosról, ő maga pedig visszaszállt. Magyarul: lezavart a villamosról egy embert, mert politizált. Molnár Áron szerint ez a molnárizmus. Nyilván értelmezése szerint molnárizmus azt jelenti: nyugalmat teremteni. Vajon ez nem inkább lábszagú jakobinus agresszivitás?

Valószínűleg persze az egészből egy szó sem igaz, de pillanatnyilag ez mindegy is. Az attitűd az érdekes. A mérhetetlen ellenzéki agresszivitás. Hogy így oldanák meg a problémáikat. És nem is érezte Molnár Áron, hogy ezt nem lehetne mesélgetni, ez visszataszító és mindenekelőtt törvénytelen? Nyilván így beszélnek egymás között. Le kell szállítani (egymás között: le kell rúgni) a villamosról azt, aki mást gondol.

Ezután megnéztem egy klipjét is – klip… –, abban a mai ellenzék egy másik, sokkal komikusabb vonása jelenik meg. A zagyva nagyotmondás. A „klip” nagyjából arról szól, ha mindenképpen a mélyére ásunk, hogy egészen hétköznapi gesztusokkal is kvázi ellenzékiek tudunk lenni, például, ha segítünk egy babakocsit leemelni a buszról. A látszólag pozitív üzenet mögött rejlő nagyotmondás, igen. Ugyanaz a gondolat, mint amikor a Fidesz harmadik kétharmada után arról beszéltek ellenzéki politikusok, hogy milyen sokan nem szavaztak a Fideszre, így az ország ellenzéki. Ha hárommillió ember nem megy el szavazni, akkor az ellenzék szerint az a hárommillió ellenzéki. Molnár Áron szerint minden kulturált, udvarias ember, aki egy kisgyerekes anyának segít, tulajdonképpen azért segít, mert Molnár Áronnal van. Hacsak így nem.

Erőszakosság és nagyotmondás.

Nemrégiben a Hír TV Keménymag című műsorának a segítségével találkoztam egy nyár eleji üzenetével. Nem tetszett neki, hogy a Volt Fesztiválon az 1989-es rendszerváltásról szóló kisfilmben nagyjából öt másodpercig megjelent Orbán Viktor 1989-es történelmi beszédéből is egy részlet. És emiatt nem ment el egy panelbeszélgetésre. Panelbeszélgetés. Egy sátorban, gondolom, húszan ülték volna körbe… Persze, az egyik ellenzéki propagandamédium megírta, hogy – megfogalmazásuk szerint – egy fellépő lemondta a részvételt. Fellépő… Nem, nem a Rolling Stones, hanem Molnár Áron színész, és nem egy fellépést, hanem egy beszélgetést. Na, azt mondta le. A hírt tudtam, de aztán láttam a Hír TV-n a bejelentését is. Prrrrropagandamentes fesztivált, ezt követelte, így. Nagyon sok r betűvel. És persze minimális természetesség nélkül.

A hatás – rendkívül meglepő – nem volt éppen frenetikus. Szomorú, de senki sem kezdte kiabálni a fesztiválon azt a mondatot, amire Molnár Áron utasította a világot. Az egyik ellenzéki hetilapban persze már azt állította, hetekkel a performansz után, hogy ez egy eredményes bojkott volt (még egyszer: bojkotton azt érti, hogy nem ment el egy beszélgetésre), sőt, szerinte „elkezdődött egy kommunikációs folyamat”. Hogy ezt eddig nem vettük észre… Meg aztán jön az interjúban ismét a balliberális propagandisták szokásos áriája: ő se jobb, se bal. Független. Mert ők ugye függetlenek. Függetlenek. Ők.

Ilyen forradalmi előzmények után már egyenes út vezetett a kéregetéshez. Valami tervéhez a Facebook-oldalának olvasói adjanak pénzt. Hogy még nagyon sok, hasonlóan színvonalas klipet készíthessen. Ha megátalkodott politikusról beszélünk (elnézést: „politikus”), mint mondjuk Juhász Péter, akkor nyugodtan használhatjuk a tarhálás szót. Molnár Áron azonban csak egy többé-kevésbé perifériára szorult színész, aki így próbál megélni. Joga van ehhez.

Kéregessen, csináljon klipeket, nyugodtan beszéljen világforradalomról, ha lemond egy soproni haknit, amiért feltehetően még pénzt sem kap. Csak a függetlenség, csak ezt nem kellene mondogatni. Csak ezt kellene abbahagyni.