Amikor bántalmazó kapcsolatokról – legyen az párkapcsolati vagy főnök-beosztott viszony – hallunk, az első reakció általában valami pökhendi bölcsesség: hogy nem lehet ezt észrevenni, és mégis miért maradt a kapcsolatban az áldozat. A valóságban viszont nem ennyire feketén-fehéren egyértelműek ezek a helyzetek. A bántalmazó nem pofonnal vagy fogdosással nyit egy kapcsolatban, hanem felépített stratégiával dolgozik.

Az abúzus, vagyis visszaélés lényege, hogy a bántalmazó fél visszaél szerepével, ehhez köthető hatalmával vagy erejével. Minden egyes elkövetett abúzus egy kis győzelem az elkövető számára. Egy szexuális bántalmazó számára ugyanolyan győzelem az is, amikor tehet egy obszcén megjegyzést áldozatára, ahogy az, amikor fogdoshatja, esetleg megerőszakolhatja, csak a kettő nem ugyanolyan mértékű. Utóbbi nyilván elsöprőbb élmény számára, de a benne hömpölygő agresszió és frusztráció folyamatosan hajtja. A tipikus bántalmazó nem egyszeri elkövető, aki átlép egy határt: számára a folyamatos hatalommal való visszaélés mindennapos, a személyiségének, az életének a része.

Minden elkövetőnek megvan a maga módszere. Ahogy a napokban napvilágot látott Donáth László-ügy kapcsán az áldozatoktól megtudtuk, Donáth is saját módszerekkel dolgozott. Bár egy különösen kegyetlen és aljas embertípusról van szó, az ügy – az elmondottak alapján – semmiben nem különbözik egy tipikus, mondhatni átlagos bántalmazó esetétől.

A kiszemelt áldozatok általában önbizalom-hiányos, alárendelődő nők, akiket nagyon könnyű irányítania. Gyakori a bántalmazók között a nárcisztikus vonás: a lécet alacsonyra teszik, hogy biztosan elérjék, így garantált a sikerélmény. Ezért a leggyengébb láncszemet keresik. Ha pedig megvan a függő helyzet, például egy párkapcsolatban az anyagi függés, a munkahelyen a főnök-beosztott viszony, akkor tudja, hogy nyert ügye van: a kiszolgáltatott helyzet miatt kevés esély van rá, hogy feljelentést tegyenek ellene. Gyakran a stratégia része az is, hogy a bántalmazó megteremt maga körül egy „rajongói holdudvart”, akik azokból az emberekből – a hitelesség kedvéért (általában idős, esetleg csúnyácska) nőkből – állnak, akik felé egészen más arcát mutatja: rájuk mindig számíthat, ha védelemre lenne szüksége. Ilyenkor érkeznek az „Ő egy jó ember, nekik sokat segített, az »áldozat« biztosan csak akar valamit tőle, esetleg féltékeny valaki másra” és ehhez hasonló mosdatások.

A tipikus bántalmazó a saját szabályai szerint játszik. Kiismeri az áldozatát, behálózza, aztán ha elég közel került hozzá, akkor lecsap és onnantól nincs menekvés. A munkahelyi abúzusok esetében az áldozat legtöbbször a fiatal, pályakezdő női munkatárs, aki könnyen megtörhető. Fél a tekintélytől, a főnök-beosztott viszonytól, nem mer nemet mondani, csöndben várja, hogy elmúljon magától az egész. Nem veszi észre, hogy ezzel a játszma részévé válik, a meghunyászkodás ugyanis az elkövetőnek kedvez. Fontos megérteni, hogy az áldozat ebben az esetben kiszolgáltatott helyzetben van: a tapasztalat hiánya, a hierarchiából fakadó függő viszony megbénítja. Kevesen vannak – és ez főleg alkat kérdése –, akik egy ilyen szituációt felismernek, elég kontrollal bírnak ahhoz, hogy uralják a helyzetet és azonnal lépjenek. A függő viszony pedig valós: ha az áldozat lép, az sokszor a munkájába kerül.

A sok rossz tapasztalat pedig tovább béníthatja az áldozatot. A szexuálisan bántalmazottak feljelentéseiből nagy százalékban nem lesz bírósági eljárás bizonyíték hiánya miatt. Ha az elkövető „ügyesen”, elég tapasztalattal játszik, akkor ügyel rá, hogy csak az ő és az áldozat szava álljon egymással szemben. Ha pedig a holdudvar a segítségére is siet, akkor nyert ügye van, innentől kezdve pedig a feljelentést megtett áldozat már nemcsak a traumáival, de egy rágalmazási perrel is együtt élhet.

A körülmények tehát nem segítenek, nem beszélve a cinkosokról. A cinkos a rendszer része, egyfajta tettestárs, akit ugyanúgy terhel a felelősség. Márpedig cinkos az is, aki néma, legyen szó „csak” egy szemtanúról vagy családtagról.