Mostanában divatos coming outolni. Egyre többen vállalják büszkén perverzióikat, adnak neki a megfelelés miatt valami furán hangzó, első hallásra nehezen értelmezhető ideologizált nevet (kedvencem a „pánszexuális” kifejezés), aztán a sokszínűség és a nyitottság felszabadító hevében kimennek bugyiban táncolni az Andrássyra. Ha már ekkora divat, én is előbújnék, bár kicsit másképp: előítéletes vagyok és büszke vagyok rá!

Büszke vagyok rá, mert ezer olyan történetet hallottam már, aminek igencsak csúnya vége lett, pedig végződhetett volna jól is, de az illető nem volt elég előítéletes, ezért áldozat lett belőle. Engem az előítéleteim eddig mindig megvédtek. Amikor pedig valamiért mégis megelőlegeztem a bizalmat, kivétel nélkül csalódás lett a vége. Végül is az ember mindig a saját érdekei szerint cselekszik, nem igaz?

Képzeljünk el egy helyzetet. Fiatal, csinos lány sétál hazafelé az utcán, egyedül, sötétben. A háta mögött lépteket hall, egy csuklyás alak közeledik felé. Csoszog, hörög, láthatóan valami baja van. Vajon a lány átmegy az út túloldalára, vagy kedvesen megkérdezi, hogy segíthet-e neki? Ha az előbbi, akkor előítéletes, ha meg az utóbbi, akkor jó hülye. Mert az ilyen kedvességekből szokott lenni a bokorba behúzás félholtra veréssel, nemi erőszakkal, vagy jó esetben egy sima rablás, és akkor még csak nagyon egyszerű, bárhol előfordulható esetről beszéltem. Az előítélet természete, hogy feltételezéseken alapszik – aminek sokszor van tapasztalati magja, valamint negatív megítélés kapcsolódik hozzá. A fent említett eset alapján: a lány nem ismeri az őt követő csuklyás férfit, de a külső jegyei alapján a bűnelkövetőkről kialakított sémáiba illeszkedik annak a megjelenése, viselkedése. Ezért előítéletének tárgyát – a férfit – berakja egy hátrányosan megkülönböztetett dobozba, pedig a férfi lehet, hogy nem is veszélyes, sőt, segítségre van szüksége. Ezzel az előítéletességgel viszont megóvja magát egy potenciális támadástól. Annyira általános eset, annyira egyértelmű magyarázat és annyira egyszerű megérteni. Mégis, virágzik az előítéletek csonkítása.

Az előítéletesség megvéd minket a politikában is. Jó okunk van például arra, hogy előítéletesek legyünk a baloldaliakkal szemben,

Az, hogy előítéletes vagyok a baloldali politikusokkal szemben, az nem az én hibám, hanem az övék. Tettek érte eleget.

Akik csonkítani és persze szankcionálni akarják az előítéletességet, azok persze azt hirdetik (szintén előítélettel): a más szép; az idegen szép; a sérült is szép, de annak még kötelességünk is segíteni, akár a magunk kárán is.

Ez a másságot és idegeneket szélsőségesen elfogadó ideológia azért nem tartható, mert felszámolja a meglévő kultúrákat, szabályokat, életmódot, amik épp a biztonságot és a stabilitást hivatottak szolgálni. Maradva az előző politikai példánál, ha baloldaliak kerülnek kormányra, akkor megemelik az adókat, elveszik a családi adókedvezményt, kiszolgálják az idegen érdekeket, úgy táncolnak, ahogy Moszkva vagy Brüsszel fütyül.

Jó okunk van tehát ragaszkodni az előítéletességhez.

Legyen szó sötétben mögöttünk csoszogó csuklyás alakokról, baloldali politikusok ármánykodásáról, egy idegen kultúra betöréséről. Az előítéletesség azt jelenti: jobb félni, mint megijedni, tehát óvatosságra int és összezár. Ami egy krízishelyzetben kulcsfontosságú. Az egyik legkonstruktívabb megküzdési stratégia (persze, ha erőszakmentesen történik), és mint ilyen: legyünk büszkék rá!