Hálásak lehetünk Dombos Tamásnak, a Magyar LMBT Szövetség és a Háttér Társaság ügyvivőjének, akivel a Mandiner beszélgetett el a mozgalom végső céljairól. Azért érezhetünk hálát, mert végre valaki pontosan megfogalmazta, hol lesz ennek az egésznek a vége.

Megmondom (illetve megmondja Dombos Tamás): sehol. Nem lesz vége. Minden kell nekik, és még annál is több. A homoszexuális lobbi, a világ legnagyobb láthatatlan hadserege, annak minden katonája nem egyszerűen a jogegyenlőségért küzd, hanem mindennemű diszkrimináció felszámolásért. Azért, hogy a Nagy Testvér nyugodtan alhasson, és még a gondolataidban se bukkanjon fel bárminemű megkülönböztetés (nem mintha az életünkben, valamennyi ítéletünkben, gondolatunkban ne lenne szükségszerűen állandó különbségtétel). Éppen ezért Gombosnak olyan pompás ötletei vannak, mint hogy a munkahelyen ne lehessen „buzivicceket” mesélni. De mond ő még mást is, tényleg érdemes elolvasni a teljes beszélgetést.

Minket azonban ma csak egyetlen állítása érdekel. A házasság intézményéről – amelyet szerinte nem szabad fenntartani két ellenkező nemű ember számára – a következőket mondja: „A házasság történetileg a nők elnyomására épülő intézmény volt. Milyen alapvető jogi jellemzőkkel bírt a házasság? Az a nő, aki megházasodott, azt követően nem rendelkezhetett tulajdona felett, lemondott a szexuális önrendelkezéséről. A férj korlátlanul megerőszakolhatta a feleségét. Ez volt a jogrend, ez volt a házasság hagyományos jogi fogalma.”

Hogy jutottunk el idáig?

Talán akkor kezdődött, amikor a hatvanas években az amerikai pszichiáterek engedtek a nyomásnak. A bontakozó „meleglobbi” erőszakos nyomására módosították a homoszexualitásról vallott orvosi ismereteiket, hangsúlyozzuk rögtön, nem tudományos igénnyel, hanem az ellenük irányuló példátlan hecckampány miatt. Miután a homoszexualitás kikerült a mentális rendellenességek és betegségek köréből, tovább kúszott a téma, le a nyugati társadalmak mélyrétegeibe: az emberek egyszer csak azt látták, hogy trendi homoszexuálisnak lenni. Évtizedek teltek el, de a filmek, a reklámok, a plakátok, az irányított beszélgetések, valamint a fizetett vagy érintett médiaszereplők elvégezték a dolgukat. Mára a kétely és a bírálat legkisebb jelére is összerezzen mindenki a nyugati világban, a homoszexualitás tudományos elemzésében, vizsgálatában és a téma társadalmi kibeszélhetőségében olyan akadályokat építettek, amelyeket csak a közéjük tartozók ugorhatnak meg, mindenki másnak tilos a próbálkozás.

Így jutottunk el odáig, hogy itt áll előttünk Dombos Tamás, és azt mondja, a házasság olyan intézmény, amelyben a nőt anyagilag és szexuálisan is kizsákmányolják. A hitvesi ölelés megerőszakolás, a nő deklaráltan elnyomott és hátrányos helyzetű az együttélésben. Nyilván az azonos nemű párok együttélése maga a csoda. Ott galambok búgnak egész nap, cirógatás, korlátlan szeretet és közös bankszámla fűzi össze a szerelmeseket.

Egyszer meg kellene vizsgálni, kik és miért akarják tűzbe borítani az egész világot? Hogy tényleg mi az oka annak, hogy az abnormalitás hadat üzent a normalitásnak? Hogy mára ott tartunk, hogy előlép egy ilyen aktivista ember, akiben semmi tiszteletre méltó nincs, de odanyilatkozik, hogy a nő rabszolga a házasságban, nyilván legyen leszbikus, akkor felszabadul.

Miután a titokzatos gént még mindig nem találták meg, és nem tudjuk, milyen arányban vesz részt a homoszexuálissá válás folyamatában az örökölt és a kialakult hajlam, érdemes egy pillanatra fellapozni azokat az orvosi könyveket is, amelyek a homoszexuális lobbi 1970-es győzelme előtt íródtak. És ha fellapoztuk, muszáj feltenni a kérdést: ha egyszer nincs homoszexuális gén, nem lehet, hogy a gyermekkori traumáknak, a kamaszkori hatásoknak, a család rideg légkörének, az apa hiányának, valamint a homoszexuális életforma dicsőítésének, a társadalmi propagandának is van valamifajta csekély hatása?

Az igazság az, hogy a homoszexualitás legalább annyira szocializációs, mint genetikai kérdés.

Ha pedig ez a helyzet, ha homoszexuálisnak nem mindenki születik, hanem sokszor azzá válik, akkor az a szöveg, hogy minden érintett így születik, és ezen nem lehet változtatni, punktum, égbekiáltó hazugság. Akkor csak látszat van valóság helyett – látszat, amit a „meleglobbi” épített fel szívós munkával, tudatos építkezéssel.

Rögtön ellenőrizzük is le ezt az állításunkat egy ellenpróbával. Ha azt mondom, hogy férfi létemre nőnek érzem magam, és szeretnék a pszichiáternél ebbe az irányba fejlődni, ehhez orvosi segítséget kérek, az a „meleglobbi” szerint teljesen normális, támogatandó törekvés. Ha azonban azt mondom, hogy homoszexuális férfi vagyok, és szeretnék a pszichiáteremtől segítséget kérni, hogy (újra) heteroszexuális lehessek, akkor ez nemigen lehetséges, mert a nyugati világ nagy részében az efféle terápiát vállaló szakembereket ellehetetlenítik, tönkreteszik. Freud, Jung úgy tudta, a homoszexualitás mentális rendellenesség. De itt van nekünk Dombos Tamás, aki majd megmondja, milyen vicceket mesélhetünk, milyeneket nem.

Mindeközben elsikkad az a jól leplezett tény, hogy a házasságot, a férfi-nő együttélést zsigerileg elutasítók jó része traumatizált ember, akit nagyon sajnálunk ezért, csak illene a többség életébe nem belepofázni. Azért, mert ők rossz családmodellt láttak, esetleg meg sem ismerték, milyen egy férfi, egy nő és a gyerekek működő életközössége, még nem jogosítja fel őket, hogy megbélyegezzék a természetességet.

De legalább tudjuk, mit akarnak. Hogy soha nem akarják befejezni a harcot. Éppen azért ezekkel az aktivistákkal nem egyezkedni, nem vitatkozni kell (ennek tényleg semmi értelme), hanem minden eszközzel erősíteni kell a családot. A férfi-nő kapcsolatot, a gyermekáldást, az eredeti, az igazi házasság intézményét kell propagálni. Nyugodt, békés családi életre kell törekedni, ahol nem szenvednek el életre szóló sérülést a gyerekeink. Vissza kell perelnünk a szavainkat: a meleg egyszerűen jelentsen meleget, a házasság egyszerűen házasságot, és ne fogadjuk el, hogy a két nemen kívül létezik még további ötszáz.

Egyáltalában véve: ne fogadjuk el az őrültséget, mert egy nap arra ébredünk, hogy nem maradt semmink, és sérült, korlátolt, ostoba emberek akarata szerint működik a világunk.