Ha meg akarjuk érteni az alkoholista működését, érdemes feltenni a kérdést: Mi a legfontosabb az alkoholistának? Elsőre azt gondolnánk, hogy természetesen az alkohol, pedig nem. A szer másodlagos a függő életében, ez inkább csak egyfajta eszköz annak eléréséhez, ami a lényeg: ez pedig a játszma.

A játszma leírása Eric Berne nevéhez fűződik, és négy jól elválasztható lépésre épül: korholás, megbocsátás, fenyegetés, tűrés. A játszmában minimum két szereplő van, leggyakoribb esetben a férj és a feleség. A főszereplő természetesen az alkoholista. Vegyünk egy példát.

Adott egy házaspár, a férfi alkoholista. Az alkoholista férj az ivásával folyamatosan létre tud hozni egy nagyon érzelemdús, intenzív helyzetet.

A feleség korholásában sokszor megjelennek a „Ebbe beledöglesz, ezt így nem lehet tovább” és az ehhez hasonló kezdetű mondatok, de ezzel csak fenntartja a játszmát, így annak aktív részese marad. Ha ezt a korholást elengedné, kilépne a játszmából (és általában a házasságból), a legvalószínűbb, hogy a várt „beledöglés” nem történne meg. Gyakori, hogy az alkoholista férfi felesége társfüggő, ez is egyfajta függőség. A feleség a függő kapcsolatban alárendeli magát a férjének, egyéni érdekei teljesen elhalványulnak, így akár egy bántalmazó kapcsolatban is benne marad.

Az alkoholista férfi a játszmában „gyerekszerepben” van, ennek pedig az a természete, hogy a másikból a „szülőszerepet” hozza elő. Az alkoholista férfi a visszaeséseivel reakciót akar kikényszeríteni feleségéből: „Nézd, most épp a szakadék fele sétálok, idejössz megállítani?”. Erre pedig jön is a szülő szerepébe kényszerült feleség válasza: „Ha ez így megy tovább, akkor beledöglesz, meg amúgy is különben…” A feleség részéről érkeznek a vádak, a fenyegetések, majd ahogy jön pár nyugodt nap, a megbocsátás. És az egész így folytatódik, amíg valaki ki nem száll.

Hogy értsük az alkoholistát, látnunk kell, hogy a szerhasználat nem maga a probléma, hanem annak csak a felszíne, egyfajta tünet. A valódi gond mélyebben rejtőzik, és általában érzelemközpontú. A példánkban említett alkoholista férjnek szüksége van a felesége felháborodására, korholására, kétségbeesésére („Ez nem maradhat így, tönkreteszi az életemet!”), majd pedig a megbocsátásra. Ez az érzelemcunami ugyanis egy olyan löket a számára, amit normális úton képtelen elérni.

Ezek a kiprovokált érzelmi löketek ezt az igényét elégítik ki, és az érzelmi kapcsolatok egészséges megnyilvánulását hivatottak pótolni számára. Ezért például, ha egy többszörösen visszaeső függőről van szó, egy új párkapcsolat kialakulása mindig rizikó a visszaesésre nézve. Az ivás az alkoholista számára egyfajta önigazolás is: fél az intimitástól, ezért nem tud normális kapcsolatot kialakítani, ha áldozatszerepbe rakja magát, akkor elmondhatja, hogy neki milyen rossz, és jön a késztetés, hogy az ismerős módon, ismerős szerrel rombolja az életét. Így visszatalál a komfortzónájába és még igaza is lesz, hogy vele csak rossz dolgok történnek.

Ha a játszmát valaki felismeri, a legjobb, ha minél előbb kilép belőle, máshogy ugyanis nem lehet megszüntetni. Ha pedig fennmarad, akkor készülni lehet a végeláthatatlan hazugságokra, az alkoholista ugyanis nem ismer akadályt, ha célja eléréséről van szó. Gond nélkül ki- és felhasználja családtagjait, azok pénzét, idejét és idegrendszerét, bűntudat helyett pedig csak vádaskodás és bűntudatkeltés marad. Aki pedig segíteni próbál, szinte kivétel nélkül alulmarad, hiszen ezzel csak beszáll a játszmába. Az alkoholistán egyes-egyedül saját maga tud segíteni, mégpedig azzal, ha belátja állapotát, az önmegtartóztatás mellett pedig lehetőleg gyógyszeres segítség nélkül, akár évekig eltartó foglalkozásba kezd mélyre elásott és roncsolódott érzelmeivel.

„Tudtad-e, hogy” cikksorozatunkban tudományosan érdekes, érdekesen tudományos témákat járunk körül, közérthetően, véleménnyel, csipetnyi minősítéssel, esetenként szükséges szélsőséggel fűszerezve.