Az életnek vannak szabályai, melyek már egy kisgyerek számára is érthetőek: a saját csoportom akkor erős, ha összetart; egy külső csoport más célokkal, más szokásokkal fenyegető a saját csoportomra nézve. Ha túl akarok élni, akkor együtt könnyebb, mint egyedül, ehhez pedig alkalmazkodnom kell, védenem kell a saját csoportomat annak minden szabályával, szokásával együtt. Mindezt persze meg lehet fűszerezni ideológiákkal, át lehet fordítani szakszavakra, kísérletezgethetünk vele és ellene, és akkor még tudománynak is hívhatjuk, de ettől még ezek a szabályok nagyon nem fognak változni, mert kódolva vannak, mondhatni ösztönszerűek. És persze mindig van egy kisebbség, aki rombolni akar, és teszi ezt puszta meggyőződésből, erkölcsi dilemmák nélkül. Ők azok, akik elárulják a „csoportjukat”. Ha nemzetről beszélünk, mondjuk ki: hazaárulókról van szó.

A „hazaáruló” szerint itt minden rossz, ami jó. Ha valami jól sikerül, azt nem ismeri el, szerinte valaki (általában a nagybetűs Nyugat) segített, sorvezetőt adott, de leginkább előre kitalálta, mi pedig elloptuk. A „hazaáruló” a vég súlyos közelségének súlya alatt kesereg és elvágyódik. Szenved a környezetétől, a magyar sikerektől, de a bűntudattól soha. Mert nem tekinti hazájának a hazáját, innentől kezdve nem morális bűn a hazaárulása, ilyen egyszerű.

Ő tényleg azt gondolja, hogy jól cselekszik, amikor a magyar érdekek ellen kampányol, amikor keresztülhúz egy álmot, ami a magyarok előnyére vált volna, amikor azzal vállal közösséget, aki nyíltan magyarellenes. Neki ez nem okoz erkölcsi dilemmát, szerinte ő áll a jó oldalon. Meg persze az időközben kialakult gyűlölet oly mértékben hatalmasodott el rajta, hogy attól már nem lát, nem hall. Ha valaki fellibbenti előtte a józan ész fátylát, egy pillanatra meg is áll, elgondolkozik, hogy talán ez nem bődületes baromság és a szélsőséges nacionalizmus mérgező ereje, aztán megrázza magát, hiszen a „bezzeg máshol” érv bármikor és bármit felülír.

A „hazaárulók” közössége – már ha lehet közösségnek nevezni azt, ami az állandó széthúzásra épít – hangos, de kicsi. Ezért persze könnyen kialakítják azt a téveszmét, hogy ők a többség, pedig a számok magukért beszélnek: a magyarok csaknem 90%-a elsősorban magyarnak tartja magát és csak aztán európainak. Az a kevéske tíz százalék viszont fröcsög, képviselőik pedig képesek Brüsszelben a hazájuk ellen tevékenykedni, de nem is akárhogy: a legmagyarellenesebb erőkkel szövetkeznek. Ha a hazájuk ellen kell cselekedni, akkor bárkivel hajlandóak összefogni.

A „haza” nem jelent számukra többet a saját komfortzónájuknál, bárhol otthon tudnak lenni a világban, ahol az érdekeik jól érzik magukat.

A magyar „hazaárulók” különlegesen tudnak gyűlölni. Ők még egy Sargentininél vagy Tavaresnél is lejjebb vannak: hiszen még Sargentini sem támadta meg a hollandokat, illetve Tavares sem jelentette fel a portugálokat. Viszont a „hazaáruló” magyarok támogatták őket a sajátjaikkal szemben, ez pedig szégyen.

Ha a magyar néplélekről beszélünk, az útvesztéseket nem lehet kihagyni a történetből. De egyik útvesztő sem volt olyan súlyos, hogy otthonról elvezessen. A „hazaárulóknak” viszont mindegy. A proletároknak ugyanis nincs hazájuk.