Pride-hónap, Pride-reklámok, Pride-felvonulás, jövőre már vidéken is. Így, hogy arcunkba mászik a Pride-biznisz, ideje picit elgondolkodni azon, milyen országot is akarunk.

Ezen az oldalon állnak az örökös siránkozók, a bulizás közben rettegők, akik bőrtangában, rózsaszín műanyag mellszőrzetben meg mindenféle moslék ruhában sírnak amiatt, hogy elnyomják őket. Akik a többségi társadalom „elfogadását” követelik, noha ők maguk soha nem tennének semmiféle előzékeny gesztust a többség felé.

Ehelyett csak előjogokat követelnek anélkül, hogy az azzal járó felelősséget is vállalnák. Ha áldozatot is kellene vállalni a jogokért, az egyből büdös. A közösség számukra nem több, mint egy olyan eszköz, ami a csillagos égig emeli Őket, mint Individuumokat. Ez persze aztán a lehetetlenségig atomizálná a társadalmat, a végén pedig már mindenfajta szexuális irányultságnak ki kellene sírni a jogokat attól függően, hogy épp ki követeli azokat. Pánszexualitás, poliszexualitás, interszexualitás, (amit korábban tökéletesen lefedett a „perverzió” kifejezés) mind-mind külön „kategória” lesz, amely el van nyomva, és nem tud „szabadon szeretni”.

Persze lehet azt mondani, hogy mindez csak a begyöpösödött jobboldaliak összeesküvés-elmélete, csak az a nagy helyzet, hogy a tapasztalat nem ezt mutatja. Az USA szolgáltatja a legjobb példát erre. Soha nem látott szabadság illeti ott meg a homoszexuálisokat, meg az ilyen-olyan egyéb szexuálisokat, és még mindig egyenlőbbek akarnak lenni az egyenlőknél is.

A másik oldalon állnak azok, akik a családot és a közösséget helyezik elsőre helyre, és épp ezért alázatosak. Tudják pontosan, hogy önmagukban semmit nem érnek. Eljuthatnak ők bármeddig az individualizmusban, könyöröghetnek bármennyi elfogadásért és toleranciáért, de nem ez fogja helyettük felnevelni a gyereket, és nem ettől tudják majd összetartani a családot.

Ők ráeszmélnek arra, hogy egyetlen egy dologból állnak ők össze: az emberi kapcsolataikból. Amit gyerekként kaptak a közösségtől neveltetés, segítség, oktatás és életvezetési tanácsok formájában, azt ők ugyanúgy visszaadják annak a közösségnek azzal, hogy ők is ugyanezeket biztosítják saját gyermekeiknek.

Persze ez áldozatokkal jár, nem is kevéssel. Fáradtság, lemondás, és kemény munka jellemzi ezt az oldalt. De ez nem számít, mert mindegy, mennyire torzulnak az értékrendek, a családalapítást csak egy anya és egy apa tudja megoldani. Két apa, két anya, három apa már nem – bármeddig is menjen az „elfogadás.”