Nem, Póczik Dezső figyelmen kívül hagyta ezeket a korszerű, és erkölcstelenül gyakorlatias szempontokat, nem törődött velük, érdeklődési körén kívül estek, a nép egyszerű nyelvén fogalmazva: fütyült rájuk.

A rajz a szerző munkája

Póczik naphosszat ácsorgott itt az ablak előtt. Idestova hetedik éve volt ez időtöltése. Hetedik éve, mióta a felesége lelépett egy modern élőlénnyel (valami vállalati jogász volt vagy sportmenedzser, Póczik nem tudta eldönteni), s ez az eset – már amennyire ez lehetséges – a modern világ iránti megvetését csak tovább fokozta.

Állt ott az ablaknál, nézte a várost, az embereket, arcukat, ruházatukat, hangos tülekedésüket, majd visszafordult, tekintetét végighordozta a kicsiny bolt tárgyain, s úgy érezte, itt biztonságban van.

Gondolatait azonban most nem a külvilág zsibongása kötötte le. Póczik Dezső azon gondolkodott, eljön-e ma Keskeny Károly, s létrejön-e az adásvétel.

Be kell, hogy valljuk, az adásvétel kitétel éppúgy túlzás a szóban forgó jelenségre, mint amennyire a Könyvesbolt címke – mely cirkalmas betűivel büszkén virított a bejárat felett – sem illett teljes mértékben arra a kis odúra, melyben könyveket lehetett ugyan találni, vásárlót viszont annál kevésbé.

A vásárlók elvétve történő előfordulásának oka maga Póczik Dezső volt, aki hosszú, nyeles monokliján keresztül szúrós szemmel vette vizsgálat alá a betoppanó érdeklődőket, s ha az illető nem nyerte el a tetszését – az ellenszenv oka lehetett egy szájban felejtett rágógumi, egy fésületlen haj, netán egy görbe, egyenetlen testtartás – hátat fordított, s mindössze ennyit mondott: „Kérem, menjen ki!”

Póczik a betoppanó érdeklődőket – ezt még magának se ismerte be – voltaképp ellenségként kezelte, kik meg akarják őt fosztani a biztonságától. Ki akarják rabolni. Féltett tárgyaira vadásznak. Kedves ereklyéire lesnek mohó szemmel. Sunyin lapítva várják a pillanatot, hogy egy óvatlan percben, mikor figyelme kissé lanyhul – holmi álmos, őszi délután, egy jó ebéd, egy adag pipadohány, s egy kis szíverősítő elfogyasztása után – elorozzák tőle kincseit.

Leggyakrabban előforduló érdeklődője ezért Keskeny Károly volt, aki egy szép nap, a várost járva felfigyelt erre az eldugott üzletre, mely ódon légkörével, kirakatával, kis csengettyűjével az ajtó fölött – s persze Póczik Dezsővel –, maga volt a felüdülés, maga volt az oázis, a szellemi menekülés a modern nagyváros poklában.

A bejárat felett egy gróf Tisza Istvánt ábrázoló festmény függött. Mellette álló ingaóra, mely ugyan nem működött, de hatalmas ingája úgy függött láncán, mint holmi bárd, mely a történelem halálos ítéletét készül végrehajtani a modern szabadelvűség felett. A helyiség maga egyetlen szobából állt, de minden falat körös-körül polcok díszítettek, melyek könyvekkel, folyóiratokkal voltak tele. Korunk élénk, harsány színárnyalatai nem bántották a szemet semelyik sarokból, hanem minden irányból a becsületes zöldek, kékek, barnák és szürkék köszöngettek halkan és tisztelettudóan. Mindössze az volt különös, hogy a könyvek lánccal voltak odaerősítve a polchoz, mintha tulajdonosuk elejét akarta volna venni, hogy bárki is leemelje őket a helyükről. Ha valaki először lépett az üzletbe, úgy érezte, mintha egy másik időbe csöppent volna hirtelen.

Második hete tette tiszteletét Keskeny Póczik Dezső boltjában, ugyanis a kirakatban múlt hét legelső napján felfedezte a Magyarország gázlómadarai c. kiadványt – II., bővített kiadás, ornitológiai térképvázlatokkal, Nagykároly, 1902 -, mely azonnal felkeltette az érdeklődését.

- Megnézhetem?

Póczik kelletlenül csoszogott a kirakathoz, és hosszan zörgött a lakat kinyitásával.

- Tessék – mondta. A hangja rekedt volt.

Keskeny belelapozott.

- Engem ez a kötet érdekel – nézett kisvártatva a tulajdonos szemébe.

- Úgy… – mondta Póczik Dezső, s hátrább lépett, miközben a könyvet két kézre fogta, s görcsösen odaszorította a mellkasához.

Pár másodpercig csend volt.

- Megírnám recenziónak a Krajczáros Igazság c. hetilap számára. Az Ön boltját is megemlíteném. Az ilyesminek komoly reklámértéke van! – tette még hozzá.

Póczik Dezső lelkéről mázsás súlyok gördültek le, de ezt igyekezett nem kimutatni. Kifürkészhetetlen arcot vágott, s a kötetet óvatosan visszatette a kirakatba.

- Nem rokonszenvezek a modern kor sajtótermékeivel – szólt hűvösen. – Az utolsó tisztességes lap, a Mercurius Hungaricus, jó háromszáz éve szűnt meg. Úgyhogy legnagyobb sajnálatomra vissza kell, hogy utasítsam az ajánlatát.

Keskeny nyelt egyet.

- Nos, jó…

Az ajtóból még visszafordult.

- Ez az utolsó szava?

Póczik Dezső úgy tett, mintha a Vasárnapi Újság 1926-os évfolyamának rendezgetése teljes mértékben lekötné figyelmét, s nem válaszolt.

Keskeny erre röviden bólintott, s távozott.

Pár nap múlva megint megjelent.

- Megvan még a könyv?

Póczik Dezső válaszra sem méltatta. Hátat fordított, s elkezdte törölgetni a port egy XIX. századi festményről, mely Kapisztrán Szent János itáliai teológust, hitszónokot, inkvizítort ábrázolta, a nándorfehérvári diadal hősét.

Keskeny következő nap ismét beállított.

- Mennyi az ára?

Póczik Dezső nem válaszolt, hanem a sarokban álló gramofon tölcsérét kezdte tisztogatni.

- Nézze uram – mondta Keskeny, miközben szórakozottam előhúzta a zsebóráját, és futólag rápillantott. – Lehet, hogy nem fogok recenziót írni a szóban forgó műről, de arról még írhatok tárcát, hogy léteznek olyan könyvesboltok, ahol nem akarják eladni az árusításra kitett könyveket. Ismét megkérdem tehát, mi a kötet ára?

Póczik erre abbahagyta a tisztogatást, s felegyenesedett. Tudatában megjelent egy kép, annak a borzalmas, régi napnak az emléke, amint a felesége kilépett az ajtón, majd nevetve beült annak a modern illetőnek az automobiljába, s a szíve összeszorult.

Tekintete végigsiklott a kicsiny bolt tárgyain, egy darabig hallgatta a sarokban álló teáskanna duruzsolását, ujjai tétován simították egy pultra helyezett XVIII. századi imádságoskönyv gerincét, miközben az agya megállás nélkül járt és dolgozott a megoldáson, majd egyszer csak felderült az ábrázata.

- Fél tallér – nézett gúnyosan az előtte álló fiatalember szemébe. – A kötet ára pontosan fél tallér.

Keskeny bólintott.

- Rendben. Holnap ismét eljövök.

Mindez a tegnapi nap történt, s ma Póczik Dezső szívdobogva lépett be kicsiny boltjába, s ideges arccal álldogált szokott helyén, a függöny mögött.

Vajon eljön-e ma is az ismeretlen?

Még 11 óra sem volt, amikor léptek hallatszottak, majd nyílt az ajtó.

- Eljöttem a könyvért. Mit is mondott a múltkor, mennyi az ára?

- Fél tallér – jelentette ki ismét Póczik Dezső.

Keskeny elővett egy Mária Terézia negyedtallérost, valamint egy XV., illetve XVII. krajcáros pénzérmét, az egyiken I. Lipót, a másikon Lotaringiai Ferenc arcképével, s odatolta.

Póczik a monoklijáért nyúlt, s végtelen lassúsággal a szemébe illesztette.

- Hm – jelentette ki hosszas vizsgálat után, majd még halkan hozzátette:

- Legyen meg az Úr akarata…

Hátat fordított, s hangos zörgéssel elkezdte becsomagolni a könyvet egy megsárgult újságpapírba.

Keskeny odasandított: Magyar Futár, 1937.

Miután végzett a művelettel, átnyújtotta a csomagot, s a pénzérméket be akarta söpörni a pénztárgép melletti fiókba.

- Keskeny erre felhördült.

- S a visszajáró? Azzal mi lesz?

Póczik felvonta a szemöldökét.

- Igen, a visszajáró! – ismételte meg Keskeny. – Nekem még visszajár teljes három krajcár!

Póczik kihúzta a pénztárgép alatti fiókot, s matatni kezdett.

- Sajnos nem tudok visszaadni – mondta pár perc után. – A mai, értéktelen pénzeket leszámítva, néhány K.U.K. ezüstkoronával rendelkezem csak, meg még itt hever egy Horthy ötpengős. A krajcárokat úgy rémlik, már tavaly kiadtam.

- Úgy, szóval nem tud visszaadni – húzta el a száját gúnyosan Keskeny, s a kalapjáért nyúlt.

- Maga rajtam nem fog meggazdagodni! – vetette oda, azzal odahajította a könyvet Póczik orra elé, majd hűvösen biccentett, s elhagyta a bolt területét.