Minden egy kísérlettel kezdődött. Az 1950-es években Warwick E. Kerr brazil genetikus olyan méheket szeretett volna kitenyészteni, amelyek bírják a trópusi klímát, és ráadásként még több mézet is termelnek. Ebből a célból pedig keresztezte az európai házi méhet a dél-afrikai méhhel.

Az európai méheket évszázadok óta tenyésztik, ami olyan fajtákat eredményezett, mint például az olasz házi méh, amely alapvetően szelíd, nyugodt marad, amikor a méhészek a kaptárhoz nyúlnak, emellett pedig nagyon jó méztermelő. Az európai teleket éppen azáltal élik túl, hogy extra mennyiségű mézet termelnek, ami táplálékot ad a tavasszal újrakezdődő virágzásig.

Az afrikai méhet ezzel ellentétben sosem háziasították, mivel az afrikaiaknak sohasem sikerült elsajátítani a méhészetet. Ha mézre vágytak, egyszerűen szétrombolták a kaptárat és elrabolták a mézet ahelyett, hogy évről évre felhasználták volna. Az afrikai méheket tehát sohasem tenyésztették egy szelídebb, nyugodtabb vérmérséklet irányába, vagy hogy több mézet termeljenek. Éppen ezért rosszabb termelők, ugyanakkor kimagaslóan agresszívak. Mivel az afrikai emberek mellett olyan természetes ellenségeik is a kaptár elpusztításával akartak mézhez jutni, mint például a méhészborz, csak a legagresszívabb méhek élték túl. Az afrikai méhek ezért több őrrel védik a kaptárat, négyszer nagyobb rajokban és nagyobb hatókörben támadnak, mint európai rokonaik.

Kerr ezt a két méhfajtát keresztezte, hogy egy jól mézelő, a trópusi klímát elviselő fajtát hozzon létre. Ennek eredménye az afrikanizált méh – ismertebb nevén a gyilkos méh – lett.

A tudós-genetikus sok tekintetben sikert ért el, hiszen az afrikanizált méh jobban túléli a trópusi klímát, és ráadásul még az európai méhnél is több mézet termel. Majdnem azt mondhatnánk, hogy mindkettőből a legjobbat hozta ki. Sajnos azonban a vérmérséklet, a temperamentum az állatok esetében öröklődik, ahogy azt minden tenyésztő tudja és nyilvánosan el is ismeri. (Aki persze emberek esetében ilyesmit merne állítani, azt a liberálisok nagyon hamar pellengérre állítanák ideológiai elhajlás miatt.)

Ez a természetesnek semmiképpen nem nevezhető új méhfajta európai rokonainál nem 3-4-szer, hanem 10-szer nagyobb rajokban, afrikai rokonainál is nagyobb hatókörben és több őrzővel támad. Áldozatukat akár egy mérföldön át üldözik, sokszor akkor is tovább szurkálják az emberi vagy állati tetemet, amikor az már halott. A víz felett pedig képesek percekig keringeni, ha az áldozat oda menekült.

1957-ben 26 méhraj szökött meg Brazíliában. A hivatalos verzió szerint egy látogatóba érkezett tudós véletlenül levette a rácsot a kaptárakról, ami addig megakadályozta, hogy a dolgozóknál nagyobb herék és a királynők kirepüljenek. Ahogy ez megtörtént, azonnal 26 raj formálódott, amelyek elhagyták a kolóniát, hogy a természetben saját kaptárakat hozzanak létre. A szellem kiszabadult a palackból.

A gyilkos méhek terjedésének módja, hogy összeáll egy raj, a felderítők felfedeznek egy új helyet a kaptárnak, majd odaköltöznek. Kétszer olyan gyakran alakítanak rajokat, mint az európaiak, és rendszeresen már működő európai méhkolóniákat szállnak meg.

Miután megszöktek, a becslések alapján napi 1 mérföld sebességgel kezdtek terjedni, mostanra (vagyis 60 évvel később) pedig egész Dél-Amerikában, Mexikóban és az Egyesült Államok déli részén is elterjedtek. Azt viszont egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ez a terjeszkedés az európai méhekkel való békés egymás mellett élés és a multikulturalizmus nevében történt volna. A gyilkos méhek ugyanis nemcsak gyorsabban szaporodnak és terjednek, mint európai társaik, de azok kaptárait is átveszik. Átlopóznak a naivabb, más méhekben megbízó európai őrzőkön, megölik a méhkirálynőt és a saját királynőjüket ültetik a helyére. Az európai dolgozó méhek reggeltől estig dolgoznak, támogatják az afrikai királynőt és petéit, amíg ki nem halnak, a kaptár pedig a megszállóké lesz.

A tudósok ilyenkor teljes egyetértésben bólogatnak: Természetesen! A multikulturalizmus nem működik a méheknél! És ez megint csak egy olyan dolog, ami minden állatra igaz, egyedül az emberre nem. Az embernél ugyanis a multikulturalizmus (állítólag) működik, sőt, még erősség is.

Dél-Amerika nagy részén az európai házi méhnek mára nyoma sem maradt. A gyilkos méhek terjedésének egyetlen dolog állja útját északra, ez pedig az afrikai rokonaiktól örökölt azon tulajdonságuk, hogy nem bírják a teleket, nem halmoznak fel elegendő mézet előre.

És hogy miért meséltem el mindezt? Nincs különösebb oka, egyszerűen csak a méhekről gondolkodtam. Ha bárki hasonlóságot vélne felfedezni a multikulturális nyugati társadalom problémái és a méhek világa között, az csupán a véletlen műve.