Kaska művész úr halkan szipogott egyet, majd megszólalt.

– Kedves barátaim! Mint tudjátok, legújabb műveim kapcsán gyakran használom az organikus gesztus kifejezést. Az organikus, tehát élő gesztust, amelyben az üres vásznon szertelenül kanyarodó, odafröccsent festékfoltok megdermedt, mégis dinamikus struktúrát alkotnak meg. Steril, érintetlen, szeriális struktúrává dermedt gesztus ez, afféle végérvényessé redukált egzisztenciális metaforák időtlen halmaza.

Köhögnie kellett.

A zsebkendő a másik zsebében volt, ujjai matattak, végül meglelte, kihúzta, s a szája elé tartotta.

Szemben vele állt az ünneplő tömeg.

A felfelé néző arcok világos foltjai úgy világítottak, mint holmi festékpöttyök egy vásznon a sötét háttérre fröccsentve. Egy pillanatra úgy érezte, ez az összeverődött tömeg egy saját maga által létrehozott műalkotás.

Elfordult és kifújta az orrát. Érezte, hogy fárad. Nincs már kedve ehhez az egészhez. Legszívesebben lemászna innen – ha másért nem, hogy legalább egy sarokban tisztességesen kiköhöghesse magát –, és mindenkit hazaküldene.

Mit akarnak itt? Minek örülnek? Mit hatódnak meg és ünnepelnek? Ezeket a pacákat és csíkokat?

Persze nem teheti.

Mondja talán azt, hogy ötven éven át felesleges és kártékony ostobaságokat gyártott? Életműve kukába való? Hogy ha nem lenne mögötte háttér, mely lapokból, kritikusokból, galériákból, pozícióban lévő emberekből áll, senki három percet nem áldozna az életéből arra, hogy egyáltalán beszéljen róla?

Nem, hogy dicsérje! Dehogy. Hogy szidja! Támadja! Egyáltalán foglalkozzon vele.

Ezt ugye nem fogja mondani.

- A geometrikus struktúrába, az üres képalap atmoszferikus metaterébe íródó lebegő formák, egyfajta spirituális művészettörténeti metaforák és önidézetek egyszerre – folytatta a beszédet. – Ezek a létező és lélegző gesztusok, melyeket joggal nevez egyik monográfusom gesztogramoknak, absztrahált jel-szimulákrumoknak, esetlegesek, mégis kiszámítottak. Személyesek, mégis személytelenek. Síkszerűek, mégis térbeliek. Törékenyek, mégis szilárdak.

Az utolsó mondat már hangos köhögésbe fúlt.

Elhallgatott.

A kép a szerző műve

Most valaki átvette tőle a szót. Ennek örült. Kezdett borzasztóan kimerülni. S közben félt a holnaptól. Félt, hogy holnap majd fel kell kelnie, elő kell vennie egy vásznat, bele kell tennie az ecsetet a sárgába, húzni kell két vonalat, és elhitetni magával, hogy amit csinál, az jó, és hogy van értelme.

Most orra alá nyomták a mikrofont, s a tömegben valahol vaku villant. Ösztönösen eltakarta az arcát, mintha szégyellné magát.

– A repetitív, mégis változatos minimál gesztusok kozmikus világtérbe transzponált kollázsokként, az egymással áthatásban lévő létsíkokat összekapcsoló elemekként teremtik meg a két dimenzió és a három dimenzió, a formátlanság és a forma, a fény és az árnyék, az üresség és a telítettség, a nem festmény és a festmény közötti halk és titokzatos átmenetet…

Lepillantott az emelvényről.

Kissé oldalt, külön az ünneplő tömegtől, a „Reggeli kék gesztus” c. vászon mellett – mely egy kék csíkot ábrázolt sárga mezőben –, állt a Feleky.

Őt nézte.

Feleky művészeti kritikus volt, az egyik legnagyobb név a szakmában. Éppen akkora név volt kritikusnak, mint amekkora ő képzőművésznek. Felekynek mára tanítványai vannak – éppúgy, mint őneki –, s ez az illető, aki itt mellette áll, és beszél most helyette is – amiért titokban hálás volt –, az ő tanítványa.

Feleky az avantgárd hazai úttörőjeként kezdte, ezelőtt fél évszázada. Abban az időszakban, amikor ő, Kaska, először volt oly bátor, hogy elhagyta a perspektíva, a felismerhetőség, a szépség, és más fogalmak létét az úton, nem cipelte tovább, megszabadult tőlük, mint holmi nyűgtől és kolonctól, s először lökte fel papucsával a piros festékes tégelyt, hagyta ráfolyni a vászonra, nézte, amint csurog, majd végighúzta rajta a reggeli újságot, s címet adott neki. „Kompozíció.”

Feleky ott állt mellette a műteremben, a szeme csillogott, majd a kiállítás másnapján féloldalas cikket írt egy lapba. „Fényrácsok az idő hasítékán.” Ez volt a címe.

Aztán eltelt negyed évszázad, majd még egyszer negyed évszázad, és ők még mindig együtt voltak.

Krákognia kellett.

–… a végtelenség és a végesség, a zártság és a nyitottság kettőssége ez a gesztus. Optikai és stiláris átmenet, mely egyszerre hordozza az op-art, a kinetikus művészet, az informel, a colour field painting sajátosságait, konceptuális jellegű, médiumelméleti orientációjú, „high-tech” illuzionizmust teremtve és kisugározva a dimenzionált art-térbe.

Megpróbált odafigyelni. Igazából némi ámulattal hallgatta ezt az illetőt, akinek nem tudja a nevét, de aki itt áll mellette és beszél.

Ámulattal hallgatta, mert ezt, amit mondott az ő munkásságáról, így hirtelen még ő sem értette. Pedig ebben ő mester volt.

Kifújta az orrát.

– Hol is tartott? – töprengett tovább. – Ja, igen. Holnap fel kell emelni az ecsetet, belenyomni a sárgába, húzni egy csíkot, s elhinni, hogy ennek van a világon bármi értelme is.

– Apu, hogy lehet valaki hetven évesen avantgárd? – kérdezte tőle egyszer a lánya.

– Ez az illető itt még mindig beszél – ámuldozott. – Döbbenetes...

Felekyre nézett. A pillantásuk találkozott.

Nehéz. Ma nehezebb, mint tegnap. És holnap nehezebb lesz, mint ma. De ezt már csinálni kell. Vinni tovább. Visszaút nincs.

Az illető itt mellette – akinek a nevét sem tudja – éppen befejezte. A közönség tapsolt.

Most pedig meg kell szólalni.

Pulóvere ujját babrálta, ujjával őszes hajába túrt, s ránézett a Felekyre.

Feleky alig észrevehetőn bólintott felé. Bátorítóan. Éreztette vele, hogy egy csónakban ülnek. Ha süllyed, együtt süllyednek.

Ezt amúgy tudta jól.

Fújt egyet a zsebkendőbe, s megköszörülte a torkát.

És azután mondott valamit…