1. Halott migránsok

Bordos Mózsit lidérces álom nyomta. Úgy érezte, mellkasa törékeny, mint az üveg, vékony bordáira pedig több ezer tonna sötétség nehezedik. Fekete téglák végeláthatatlan sora. Lélegezni sem mert, félt, hogy bármely pillanatban beszakadhatnak csontjai, a rengeteg sötétség pedig összezúzza, majd elönti testének minden zugát. Végső kétségbeesésében, amikor nem számított rá, a fekete falból kihullt egy tégladarab. A sötétség közepén megjelent egy fehér pont, amely egyik pillanatról a másikra fényzuhataggá változott. Bordos Mózsit égette a világosság, de jólesett neki. Alvadt vére megeredt, elgémberedett tagjai jólesően, élettel telin bizseregtek. A lidérces nyomás megszűnt, a halál birodalmának árnya visszakúszott a mélységekbe, ahonnan előjött. Mózsinak leginkább fütyörészni támadt volna kedve ebben a fene nagy feltámadásban.

Egy erős kéz egyszer csak megmarkolta és felrángatta. Ekkor rájött, hogy még sincs üvegből, hisz nem törték össze. A baj ennél jóval nagyobb volt.

– Domnu Mozsi Bordos?

– Hogy mi?

– Maga domnu Mozsi Bordos? Született 1890-ben, meghalt 1918-ban? Anyja neve Bálint Rozál?

– Mi az, hogy meghalt? Hisz élek. Tán megártott önnek a puliszka.

– Maga nem él. Ez csak átmeneti állapot.

– No de kérem! Hogy mondhat ilyet? Hisz élek, mozgok.

– Nézzen körbe. Hol vagyunk?

Bordos Mózsi megdörzsölte a szemét, körös-körül fenyveseket, hegycsúcsokat látott, és a vakító napot az égen. De amint jobban körülnézett, rádöbbent a keresztrengetegre s a fejfák sokaságára is. Bizony a temetőben volt. De hogyan került ide? Végképp nem értette az egészet.

– Ez is csodálkozik és zavarba esett… Ha így telik a nap, sosem érünk a végére – idegeskedett az egyik hivatalnok – Bogdan! Gyere, van itt még valaki, akinek el kell magyaráznod...

Bogdan, a fiatal moldvai jegyző nem késlekedett. A hőség miatt szalmakalapot viselt kék kockás öltönnyel és fényes, krokodilbőr-utánzat lakkcipővel. Vastag keretű szemüvegét megigazította, Mózsira mosolygott, majd úgy tett, mintha meglapogatná a vállát, de valójában nem lapogatta meg (irtózott a szétfeslett szövettől és a kriptaszagtól).

– Szanetáté domnu Mozsi! Bogdán Rares vagyok, Bákóból. Szóval az úgy történt, hogy Bukarestben hoztak egy törvényt, miszerint Románia földjében csak román nemzetiségűek nyugodhatnak. Teljes nevén Legea despre migrantii morti pe si sub teritoriul Romaniei – Törvény a halott migránsokról Románia területén és alatta. Tudja, én személy szerint nem értek egyet ezzel. De hát a törvény az törvény, mit csinálhatunk? A fejesek mondják meg, mi csak alkalmazzuk.

– Én nagyon örülök önnek, mert ejsze rég nem láttam embert. Még ha román is. De mi közöm nekem a bukaresti törvényekhez? Ez itt Csík.

– Ez itt Ciuc! – javította ki a jegyző – Jaj igen. Elfelejtettem mondani: önök elvesztették az első világháborút, így Erdély visszakerült Romániához. Ennek már több mint száz éve! Ezért vagyunk itt. Őszinte részvétem, hogy veszett ügy miatt halt meg. Kínos érzés lehet, de ezt csak gondolom…

– Maga tréfás ember.

– Nem, én hivatalos ember vagyok.

Mózsival újra fordult egyet a világ. Már hiányzott neki az a fene nagy sötétség, amely a mellkasát nyomta, az a lidérces semmi, ami ezerszer jobb volt a moldvai pojáca hazugságainál. A dolog mégsem hagyta nyugodni.

– Nos, tegyük fel, hogy igazat mond. Mit akarnak velem? Miről szól az a törvény?

A moldvai elővette laptoptáskájából az összetűzött rendelkezéseket, valamint a szöveg sebtében készült magyar fordítását, majd elhadarta az egészet. Biztos magyar származék lehetett – gondolta Mózsi –, és noha csak foszlányokat értett meg a törvényszövegből, mégis érdeklődve figyelte a hivatalnokot, aki fél liter nyálat is elköpdösött a heves szócséplés közben:

„A Hazafias Szociálliberális Demokrata Szövetség (HSZDSZ) kormánypárt által benyújtott Törvény a halott migránsokról Románia területén és alatta nevű, mától hatályos jogszabály első paragrafusa arról rendelkezik, hogy az egységes román nemzetállamunk területén csak és kizárólag román nemzetiségű halottak nyugodhatnak, mivel a Román Tudományos Akadémia felmérései szerint – különös tekintettel Nyugat-Románia és Dobrudzsa területére – a romániai nekropoliszok lakosságának nagy része idegen nemzetiségű. (…) A migrant mort – azaz halott migráns – olyan nem román nemzetiségű személy, aki az egységes nemzetállamunk etnikai arányainak megbontására került valamikor országunk területére, és halálán túli, síri jelenlétével is erre a multietnikus veszélyre emlékeztet minket. (…) A halottak etnikai arányát a született (és meghalt) románok javára javító intézkedés 2. paragrafusa szerint lehetőséget ad az elhunytnak arra, hogy saját országában folytathassa örök nyugalmának kiteljesítését (a folyamatot pontosító törvénykezés még hátravan.) A nem román nemzetiségű halottak exhumálásáról rendelkezik a 3. paragrafus, amely állami költségen biztosítja a nem román nemzetiségű elhunytak – úgy is mint halott migránsok – kiföldelését, tájékoztatását, elszállítását és egyéb gondjaik intézését, amely az exhumálás és a célországban való újraföldelés között adódhat (ennek részleteiről egy kiegészítő törvényjavaslat fog bővebb tájékoztatást adni). A HSZDSZ kifejezi abbeli reményét, hogy a nem román nemzetiségű halottak együttműködnek majd a romániai nekropoliszok etnikai arányán javítani célzó intézkedés foganatosításakor (…)”.

Bordos Mózsi csak pislogott, végül megszólalt.

– Hát ezt magyarul is elmondhatná Bogdan úr, mert két szót, ha értettem belőle.

– De hisz magyarul volt!

– Lehet annak hangzott, de ilyet csak román ókumlálhat ki.

– Jól van domnu Mozsi. Az a lényeg, hogy mint magyar hősi halott, az új törvény szerint nem nyugodhat Románia területén. Halott-etnopolitikai Bizottságunk is azt állapította meg magáról, hogy kétségkívül magyar nemzetiségű, ezért Magyarország területén jelölt ki az ön számára örök nyughelyet, ám mivel a magyar hatóságok Strasbourgban megfellebbezték a román törvényt, egyelőre nem tudni mikor kerülhet újra föld alá, az új hazájában persze…

– Akkor minek ástak ki jóember? Inkább hagytak volna lenn rohadni, s akkor úgy éltem volna, hogy nem tudok erről a gyalázatról.

– Miféle gyalázatról?

– Hát, hogy Csík is Románia lett.

– Vigyázzon a szájára Mozsi! Én segíteni akarok önnek... Csakhogy van még egy gond…

Ezt hallván Bordos Mózsi végképp visszavágyott a nyirkos földbe a giliszták és a férgek közé, s a ráomló, végtelen, fekete téglafal már nem is tűnt oly szörnyűnek, mint előtte. Az újfajta, nappali sötétség még a sírinál is nyomasztóbb volt. A hatóságokkal pedig mindig meggyűlik az ember baja, még akkor is, ha a halálból rángatják vissza.

– Szóval – köhintett Bogdán, hátrafésülvén zsíros haját – kezdjük az elején: mivel a törvényt megszavazták, és már hatályos, önöket ki kellett ásnunk. Ám mivel a Hazafias Szociálliberális Demokrata Szövetség kormánya pár napra rá megbukott – egyéb ügy miatt –, így az exhumálás rendjéről és menetéről szóló törvényjavaslat már nem kerülhetett a parlament elé. Így várnunk kell…

– Ugyan meddig?

– Ideális esetben, mivel előrehozott választásokat írtak ki, két-három hónap alatt rendeződhet az ügyük. De mivel ennél nagyobb gondok is akadnak az országban, ha reálisak vagyunk, azt hiszem, hogy már csak jövőre vitatják meg a halott migránsok ügyét. Talán a Körrománia Párt feszegeti az ügyüket a kampányhajrában, de ők már nagyon meggyengültek az utóbbi években.

– És addig mihez kezdek? Visszamehetek a földbe? Tudja… megszoktam ott. Volt egy kis nyomás, de elviselhető.

Bogdán mérgesen rázta a fejét.

– Arról szó sem lehet domnu Mozsi! Hisz ön mint magyar halott nem nyugodhat román földben.

– Igaz… az egyik költőnk is megírta, hogy szolgaföldben… De hát addig hová menjek?

– Én a helyében megkeresném a rokonaimat. Esetleg, ha vannak, akkor a leszármazottaimat.

– Ejszen vannak. Három gyermekem is volt. Meg egy lányom. És rég voltam urlapon.

– No, akkor menjen csak. Örülnek majd magának. Higgye el, a mai fiatalokat érdekli, nagyon is érdekli a múlt. Az, hogy kik ők és honnan származnak – majd észbe kapván, hogy egy magyarral beszélget, kijavította magát. – De azért óvatosan! Ha kérdezik, inkább ne részletezze a száz évvel ezelőttieket… tudja, nem jó halott dolgokat megbolygatni.

– Nekem mondja, Bogdan úr?

Bordos Mózsi nem lakott messze a temetőtől. Csíkszépasszonykarcfalván született, és ott is élt, míg be nem hívták s el nem esett az Ojtozi-szorosban. Pont azok miatt, akik most kiásták. Mivel batyuja nem volt, hát fogta magát, elindult.

– Domnu Mozsi! – integetett utána Bogdan. – Aztán el ne feledje követni a tévéhíreket, hiszen ott majd beszámolnak az ügyükről. Azt is elmondják majd, hogy hol kell jelentkezniük az átszállításért. A méreteiket majd levesszük később. Ne aggódjon, jók a román koporsókészítők!