Május elsején megint feldúlták Párizst a sárgamellényesek közé keveredett szélsőbaloldali anarchisták. Ebben nincs semmi új, hónapok óta így megy ez Franciaországban. Gyújtogatás, rendőrverés – velük szemben rendőri erőszak, vízágyú, gumibotozás. Egy átlagos ünnepnap. Ami új: a Pitié-Salpetriere Kórház megtámadása. Támadás? Na, ez is egy veszélyes szó. Nézzük is meg, hogy mi történt és vajon súlyos bűn-e azt mondani, hogy támadás?

Nézzük kizárólag a tényeket. Nem könnyű, mert lassan az óvatosabb (gyávább) francia jobbközép médiumok is tagadni kezdik, hogy az elmúlt hónapok egyik leggyalázatosabb eseménye zajlott a párizsi kórházban. Mi is történt tehát május elsején, délután, a tizenharmadik kerületben?

Szélsőbalos anarchisták meg sárgamellényes lázadók erőszakkal bementek a Pitié-Salpetriere Kórházba, tizenegynéhányan nemcsak a kertben tomboltak, hanem egy külső lépcsőn felmásztak a kórház oldalára és éppen az újraélesztési központba akartak bejutni. Amennyiben tudtak franciául és tudtak olvasni is, vagy hallották, mit kiabálnak az ápolók, nyilván arra is rájöhettek, hogy újraéleszteni életveszélyben levő embereket szoktak. Oda akartak bejutni, ahol – elvben – haldokló emberek lehetnek. Oda akartak bejutni, ahol éppen embereket akarnak arra hivatott emberek megmenteni.

Nem sikerült, mert az üvegajtót belülről az ápolók erősebben tudták tartani, mint a tüntetők kívülről nyomni. Ráadásul a tüntetők után nagyjából húsz másodperccel már ott voltak a rendőrök is, ekkor már az ápolók sem féltek és egy később előkerült felvétel szerint rábeszélték a tüntetőket, hogy ne jöjjenek be. Nem volt nehéz dolguk, hiszen, ahogy írtam, a lépcső túloldalán már rohamrendőrök voltak. Egy idősebb férfi – a baloldal védelmezői azóta folyton-folyvást az ősz hajú emberre hivatkoznak – azzal indokolta, hogy be akar törni az újraélesztési osztályra, hogy könnygázt használtak a rendőrök. Na, innét már nem volt megállás a magát haladónak tartó médiumokban. Nem is támadás, hanem valóságos menekülés, ami a kórházban történt.

Tehát nézzük ismét a tényeket. Még a leginkább a tüntetőkkel szimpatizáló hírműsorok felvételei szerint is egyértelmű, hogy két-háromszáz tüntető betör egy kórházba (néhányan átmásznak a rácson, később, hogy ne döntsék ki, a biztonsági őrök kinyitják a kórházkaput). Az is látszik, hogy fel-alá rohangálnak a kórház kertjében, és egy idő után jönnek a rohamrendőrök. Az is egyértelmű, hogy tucatnyian vagy talán még többen, felmásznak a kórház oldalán egy vészkijárati lépcsőn és rángatják az újraélesztési központ üvegajtaját. Látszik hogy az ápolók – látható pánikban – ezt megakadályozzák. Még egyszer: ezek tények. És akkor most tekintsünk el azoktól a határozott véleményektől, amelyek a támadás utáni órákban elhangzottak: például, hogy azért törtek be a kórházba, mert úgy tudták, oda vitték az egyik összevert és súlyosan megsérült rendőrt. Vagyis, hogy nem egyszerűen randalíroztak, hanem tudatosan és aljas okból támadták meg a kórházat. Hagyjuk tehát a felvételekkel nem alátámasztott véleményeket, hagyjuk a szemtanúkat – például a kórház vezetőit – , hanem hagyatkozzunk kizárólag a videófelvételekre. És hát persze azokból is az derül ki, hogy támadás volt.

Hogy miért hajtogatom ennyire, hogy támadás? Mert május másodika óta egy sajátos közmegegyezés szerint tilos ezt mondani. Ez nem támadás. Hanem – politikai korrekt nyelven – behatolás. A tüntetők a rendőröktől féltek, pusztán azért másztak be, pusztán azért akarták kidönteni a kerítést, pusztán azért árasztották el a kórházat és pusztán azért rángatták az újraélesztési központ ajtaját. Behatolás és nem támadás.

Ha támadás, akkor nem működik Franciaország. Egy kórházat nem lehet megtámadni. Nem lehet olyan állapotban egy társadalom, hogy állampolgárai betörnek egy kórházba. Nem kerülhetnek szélsőbaloldali anarchisták miatt – esetleg – életveszélybe beteg emberek. Ha támadás, akkor legkevésbé rend sincs. Na viszont, ha behatolás, az mennyivel jobb! Jó, nem volt semmi keresnivalójuk ott, de az mégsem hangzik olyan fenyegetően.

Megértette ezt Christophe Castaner belügyminiszter is. Tapasztalt politikus ám! Korábban szocialista volt, de jó érzékkel és időben csatlakozott Emmanuel Macron mozgalmához. Ha primitív kifejezést akarnék használni, akkor azt írnám: először az elnök táskacipelője volt. Aztán kormányszóvivő, most meg belügyminiszter. Jó, már kinevezése kicsit furcsa volt, mert hát egy közismert szerencsejátékost belügyminiszternek megtenni, nem mindennapos, és Castaner múltja sem volt a legtökéletesebb. Késő kamaszkorában elszökött otthonról, pókerjátékos lett, 17 évesen. Mindig szerette az erős embereket, kamaszként a Nagy Szőkének becézett veszélyes bűnöző segédje volt. A Nagy Szőke egyébként a magát Dream Teamnek nevező veszélyes rablóbanda egyik vezetője. Szomorú, de a Nagy Szőke nem élhette meg kedves tanítványának szép sikereit és belügyminiszteri kinevezését, mert tíz évvel ezelőtt agyonlőtték.

Christophe Castanert aztán befogadta a szocialista párt, ők aztán megadják az esélyt az eltévelyedett barikáknak. Később feleséget is jól választott: egy bankár lányát. Ma ő az egyik leggazdagabb francia miniszter. Igaz, kinevezése nem ment simán, ismerve múltját. Macron egy kicsit el is bizonytalanodott, mert csak a 11. helyet kapta meg a kormánysorban. (Franciaországban a kormánytagoknak külön rangsora van az V. Köztársaságban, és 1958 óta megközelítőleg sem fordult elő, hogy ennyire hátrasoroljanak egy belügyminisztert. Elődje egyébként második volt. De hát változnak az idők: a kétezres évek elején Franciaország belügyminiszterét még Nicolas Sarkozynek hívták.)

Mindezt azért érdemes felidézni, mert botrányos volt a kinevezése, állandó botrányok kísérik miniszterségét, de ilyen közel mégsem volt a kirúgásához, mint most. Egy szó miatt. Pedig csak idén 30 rendőr ölte meg magát jobbára a lehetetlen munkakörülmények miatt, rendőrei hol szánalmasan gyáván viselkednek a tüntetőkkel, hol meg undorítóan kegyetlenül. Castaner egy fél ország előtt tette magát nevetségessé, amikor elment egy iskolába és arról tartott előadást nyolc-tíz éves gyerekeknek, hogy a rohamrendőrök hol lőhetik meg a tüntetőket. A propagandafilmben a gyerekek betanított kérdéseket tettek fel, és a jó rendőr bácsi (Franciaország első rendőre, a belügyminiszter) nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy a tüntetők melyik testrészét célszerű eltalálni. Aztán jött az éjszakai lokál. Láthatóan részegen egy ismeretlen lánnyal táncol (tombol) egy videófelvételen – az máig nem derült ki, hogy a táncpartnere a szeretője volt, esetleg a hely sajátosságait figyelembe véve egy prostituált. Ami biztos: gyorsan bejelentette, a felesége nem haragszik rá. Ja, így már lehet ünnepelni egy olyan szombat éjszaka, amikor éppen a sárgamellényesek felgyújtották fél Párizst.

Póker, szexklub, borzalmas állapotban levő rendőrség – ezeket könnyű megúszni. De egy nem megfelelő kifejezést, azt már nehezebb. Támadás – nem. Akkor sem lehet megtámadni egy kórházat Franciaországban, ha megtámadják. Behatolás. Castaner észbe kapott és visszavonta. Két napig várt és aztán bejelentette, hogy rossz kifejezést használt. Nehezen tudok elképzelni ennél nagyobb szégyent: egy belügyminiszter megijed egy olyan kifejezéstől, amit jogosan használt. Persze, ehhez kell az álságos közeg, a politikailag korrekt beszéd terrorja és a problémák elhallgatása. Ehhez kell a macroni világ.

Hiszen már nem egyszerűen tabu témák vannak, hanem tabu szavak.

Mint mondjuk az iszlamista. Ezt sem szabad használni. A Le Figaro írta meg, hogy Párizsban egy buszvezető nem engedett felszállni egy fiatal nőt a buszra, mert szerinte túl rövid volt a szoknyája. Fényes nappal, Franciaország fővárosában és messze nem a legrosszabb környéken. A buszvezetőt még nem rúgták ki, a rendőrségnek még nem volt ideje megnézni a busz fedélzeti kamerájának a felvételét. Az apa egyébként egy algériai költő, aki a párhuzamos társadalom ellen harcol. Miután megírta történetüket a Facebookon, törölték. Azért, mert az elvakult, radikális muszlim sofőrt iszlamistának nevezte. Azt pedig nem szabad.

De hát azt meg régóta tudjuk: ha egy átlagos francia jobbközép politikusra azt mondják, hogy szélsőjobboldali, akkor kézzel-lábbal tiltakozik. Sarkozy volt az első, aki nem ijedt meg, ha – hazug módon – minősítgetni próbálták. Azaz, a szavakkal való büntetés régi ügy. Viszont az önmagában nem sértő, nem durva, nem gyűlöletkeltő szavak mágiája valódi újdonság.

Tiltott szavak. Harc szavak ellen. A valóság ellen. Ez a harc azért egy idő után nem szokott sikeres lenni.