Ferenc úgy érezte, most pedig ölni kell. Eddig tűrt, de most már elég.

Eddig tűrt? Igen, tűrt, s csoda, hogy eddig csak tűrt és nem verte szét az arcát már korábban is. Nem is érti, hogy miért is tűrt egészen idáig.

Pedig sejthette volna. Amikor legutóbb találkoztak a buszmegállóban, sunyin kerülte a pillantását, és hirtelen az időjárásról kezdett beszélni. Akkor még nem akart rákérdezni. Motyogott valamit, hogy igen, náluk is esett, és bizony a gondnok a lépcsőről nem mindig söpri el a havat, a múltkor is majdnem nyakát szegte, de közben az arcát pásztázta. A szemét. Fura kis rángások. Ideges. Valamit titkol.

Biztos, már meg is jelent az a kötet, csak lapít. Nem meri megmondani. Nem mer előrukkolni vele.

Míg a postaládákba dobott reklámkiadványokat szidta, tekintetével végigpásztázta az alakját. Nadrág, kabát, zakó, kiáll-e vajon egy szögletes sarok? Kukucskál-e valahol egy éles könyvgerinc? Látszik-e kitüremkedés, dudorodik-e vajon zseb?

Nem, nem látott semmi különöset, majd a jármű befutott, ő felszállt, s ahogy visszanézett rá, meglátott az arcán egy gúnyos mosolyt.

Tudta!

A szemét!

Aztán elrohant a sarki könyvesboltba. Ott nem is hallottak a könyvről. Végigjárta a körutat. Nem lelte egyetlenegy helyen sem.

De őt nem lehet átverni! Úgyis tudja, hogy megjelent már, és tudja, hogy szerepel benne az egyik elbeszélésben, mert a Szilárd is tett róla említést, amit persze később zavartan visszavont, és azt állította, hogy ő bizony nem tud semmit, legalábbis semmi biztosat.

Mert ez a piszok mindig ezt csinálja!

Folyton beleírja a barátait, ismerőseit a novelláiba, kicsit megváltoztatja a nevüket, meg alakít a valóságon, és már írja is. Hazudozik mindenkiről.

Tudta, tudta, hogy egyszer majd rákerül a sor, és most megtörtént.

Felhívta a Jánost!

Az épp indult valahová, hamar lerázta, de épp ezért nem volt ereje alakoskodni, s közölte, hogy ő úgy tudja, megjelent már az új kötet, a Ferenciek terén kapható. Rohant és megvásárolta.

A boltból kifelé jövet a szűk kapualjban elkezdte lapozni, de kevés volt a fény, nem találta meg, egy idős hölgynek nekiment, az morgott valamit, a kutyát arrébb lökte, kiért a fényre, cím, tartalomjegyzék, „A kút kávája”, „Az utolsó huszár”. Nem, nem ez lesz. „A kabát bélése”, „Pontban kettőkor egy sikoly”. Nem, egyik sem az, lapoz tovább, lába egy tócsában, egy gyerek mond valamit, és ekkor meglátta.

„A cukrászlány szerelme”.

Ez lesz az!

Az aljas!

Levetette magát egy padra, és egy szuszra végigolvasta.

Benne volt minden! A brazíliai út, a postással történt esete, az, hogy lemaradt a vonatról, amikor a lánnyal találkozott, az eső, sőt, még az áramszünetes részt is beleírta ez a szemét, csak itt nem Ferencnek hívják, hanem Ernőnek.

És hazudik, hazudik, mint a vízfolyás!

Nem is négykor találkoztak a cukrászlánnyal, hanem hat után tíz perccel! És igenis meghívta őt egy kávéra. És a képeslapot már az után küldte, hogy szakítottak, nem pedig akkor, amikor Ottóval összetalálkoztak a Hősök terén!

Égett az arca a szégyentől.

Micsoda egy aljas féreg! Beperli! Elpusztítja! Összemorzsolja!

Nem is volt rajta lukas a zokni, és igenis, hogy meghívta kávéra azt a cukrászlányt.

Még borravalót is adott.

Éhes volt. Betámolygott egy üzletbe. Nyúlt a kosárért, de hallotta felcsattanni maga
mögött a hangokat:

„Csak utána írt lapot a cukrászlánynak, miután találkozott Ottóval a Hősök terén.
Micsoda egy alak!”

– Nem igaz! Az nem is úgy volt! – szerette volna ordítani, de nem jött ki hang a
torkán.

„Kinevették a cipőboltban. Lukas volt rajta a zokni!”

– Az sem úgy történt! – takarta el az arcát. – Én akkor már rég visszajöttem Brazíliából. Ahol nem is fél évig voltam, csak másfél hónapig. Átrohant a húsrészleghez. A hentes épp felemelte az ujját, s látszólag egy vevőnek mutatott valamit, de ő tisztában volt vele, hogy a hentes voltaképp most őt nézi, s az ujj reá mutat vádlón.

Ott megy az ember, aki Brazíliában járt és kinevették a munkatársai. Otthagyta a cukrászlányt álldogálni az esőben, s nem vett neki jegyet. És ráadásul még az ernyőt is elvette tőle!

– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Mindez csak rágalom! – ordította volna, de a szája most is néma maradt.

Kirohant az áruházból, végigszaladt a fél városon, de mindenütt követték a hangok, a megvető pillantások, a gúnyos tekintetek, itt-ott egy-egy elfojtott nevetés.

Végső erejével kitámolygott a Városligetbe, majd fáradtan ledőlt a fűre. Sokáig lihegett behunyt szemmel, míg végül magához tért. Felnézett az égre.

– Érdemes-e így élni egyáltalán? – töprengett.

Nem tudott a kérdésre válaszolni.

De hogy azt a hazug disznót beperli, az biztos!