A kicsiny antikvárium eldugottan állt a tér sarkán. Keskeny Károly még tavaly fedezte fel, mikor egy írással töltött nap után sétálni ment, hogy kiszellőztesse a fejét. Akkor nem ment be, de megjegyezte a helyet, mert a kirakatban látott egy laterna magicát, s szeretett volna egyszer egy ilyen szerkezetet tüzetesebben megvizsgálni. Aztán később eszébe jutott, kereste, de nem találta az üzletet sehol, most pedig itt volt előtte, pedig nem is ide indult, és egész másfelé vezetett útja eredetileg.

Belépett, az ajtó halkan csilingelt. Az eladót nem látta valamiért sehol, talán a dolgát végezhette. Odalépett az egyik polchoz. Játékok sorakoztak rajta. Babák, kisvasutak, ólomkatonák. Az egyik huszárnak letörött a lába, furán ült így fél lábbal a nyeregben, de egy másikon látszott, hogy még soha nem játszottak vele.

Mielőtt kézbe vette volna a bábut, körbekémlelt.

Sehol senki.

Aztán odébb lépett. Gyermekfolyóiratok, az 50-es és 60-as évekből, de volt egy példánya a Tanuló Ifjúság Lapjának is, 1907-ből. Óvatosan lefújta róla a port, kézbe vette. A lapok felvágatlanok – állapította meg.

Hol bujkáltak ezek, amíg ide nem kerültek? Hol éltek túl? Megvették 1907-ben, a gyereknek nem kellett, meghagyták, bízva abban, hogy jön majd a másik gyerek, de az nem jött, lekerült a pincébe egy dobozban, a bombázást túlélte, pedig a szomszéd gyár leégett, majd valaki behozta ide 1983-ban.

Azóta vár. Azóta vár, és kitartón képvisel valamit. Hirdeti, hogy minden elmúlik, de soha nem maradéktalanul.

Lefújta ujjairól a port, körbenézett, s tenyerét nadrágjába törölte.

A boltos még mindig nem került elő. Tett pár lépést a félhomályba borult sarokrész felé. Találomra leemelt egy könyvet, s kinyitotta. Benne megsárgult papírdarab.

— Ha bemegyünk kis antikváriumokba – töprengett Keskeny –, leveszünk egy könyvet a polcról, amit tizenöt éve vitt be egy ember, akinek a szekrényében harminc évig állott, kézbe vesszük, és kinyitjuk, lehet, hogy találunk valamit. Ha más nem, egy blokkot. Kettő forint negyven. 1954.

A múlt sosem tűnik el, csak háttérbe szorul. Lassan, fokozatosan bújik az új dolgok takarásába. De ott marad és figyel. Padlásokon, szekrények mélyén találunk tárgyakat. És ha kutatunk azon a padláson, nem csak a régi, szúette széket találjuk meg, mert ha nagyon figyelünk, a széken felfedezhetünk egy alakot is. Kissé homályos, itt-ott áttetsző alak. De figyelni kell, összpontosítani. És ha figyelünk, egyszer csak felismerjük. Igen, ott ül a vármegyei tisztviselő. És ha közelebb megyünk, megérintjük, kicsit megkapargatjuk, lefújjuk róla a port, az arca egyszer csak megváltozik, s előbukkan alóla egy kuruc katona. És ha kitartóak vagyunk, s óvatosan bánunk az ecsettel, finoman hántunk, szeretettel, a további rétegek alól előbukkan egy kacagány, egy csizma, egy rozsdás gomb, egy sodronying darabkája, s ha kaparjuk, kaparjuk, kaparjuk tovább, legbelül ott ül a honfoglaló.

Keskeny kicsit köhögött a portól, s visszaballagott az üzlet világosabb részébe.

Körbenézett. Még mindig sehol senki. A nap besütött az ablakon, s a párkányra egy tengelic telepedett.

A boltos tán a raktárban lehet? Ebédel?

Ki tudja…

— A viszontlátásra! – köszönt hangosan, s az egyik könyvbe beletett egy buszjegyet. BKV 1996. Tegnap találta könyvszelektálás közben.

Talán valamikor erre jár egy ember, benéz ide, és megtalálja. Talán eltöpreng rajta, s gondolatai támadnak.

És az jó.

Kilépett az ajtón, és sietett haza, hogy befejezze a megkezdett elbeszélését.