Kezdjük azzal, hogy a folyamatos, állandó küzdelem az egyénben, a közösségben kifejleszti az ellenálló képességet és az életösztönt. Akinek az izmai állandó edzésben vannak, nagyobbat szökik, aki állandóan gondolkodásra kényszerül, jobb döntéseket hoz – ilyen egyszerű ez. Mi, közép-kelet-európaiak régóta így élünk. És nem elég, hogy a történelem újra és újra noszogat bennünket, hogy állandóan birodalmak határvidékén egyensúlyozunk, hogy nyelvünkért, nemzeti kultúránkért folyamatosan harcolnunk kell, mindezt ráadásul okosan, taktikusan tesszük, nem, mindez nem elég. Ismernünk kell a teljesítőképességünket, a lehetőségeinket, időzítünk, kivárunk és cselekszünk, ha szükséges. Szerintem mi ebben nagyon jók vagyunk. Nem a magunk érdeme, egyszerűen rákényszerültünk. 

És akkor – már megbocsáss – jössz te, és meg akarod mondani, hogyan éljünk, mit gondoljunk önmagunkról és a világról.

De vajon van-e jogod ehhez? Egyáltalán mit tudsz, mennyit érsz, hogy tanácsokat osztogatsz? Innen, Közép-Kelet-Európából úgy tűnik, hogy az utóbbi évtizedekben elpuhultál és kiiratkoztál a gondolkodó emberek közösségéből. Léted folyamatos rettegés a szembesüléstől, ezért taszítod el magadtól a közügyeket, ezért lubickolsz a bulitársadalomban, ezért élsz tökéletesen értelmetlen, céltalan és haszontalan életet. Gyereket nem vállalsz, mert csak sírna éjszakánként, mennyivel jobb kocsmázni, partizni, váltogatni a világot örök kamaszként. Néhány kósza barátból felépített társadalmi hálódon nem akadnak fel a rokonaid, szomszédaid, honfitársaid, viszont nagyon illedelmesen magadhoz öleled a harmadik világ valamennyi kecskepásztorát és potenciális gyilkosát. Istened a pénz: annak megfelelően árazod be az embereket, hogy milyen az autójuk, mennyit keresnek, milyen társadalmi pozíciót foglalnak el. Okosságnak, racionalitásnak nevezed a ravasz számítást, menőnek azt, aki csak magának él, ezért sok a pénze. Ugyanakkor nem nevezed menőnek a nagycsaládot, az egyházi embert, a katonát – senkit és semmit, aki és ami a régi Európát idézné fel benned.

Kedves nyugati ember! A Nyugatrómai Birodalom végórái érkeztek meg számodra. Testileg-lelkileg alkalmatlan vagy arra, hogy változtass a sorsodon, a barbár hadak már ott masíroznak birodalmadban, és hamarosan megdöntik azt. Még hitegeted magad, hogy megúszod, hogy majd lesz valahogy, de az igazság az, hogy vége, nincs tovább. Utódok híján, önmagadért létezve persze, nem fizettél túl nagy árat. Kiváltál, léteztél egy kicsit, és komfortérzetedet növelendő felzabáltad a jelent, a jövővel nem törődtél. Így könnyű.

Nem azért írok most neked, hogy ezeket az ismert tényeket újra összefoglaljam. Hanem azért, mert a hazádban (mostanság egyre inkább társadalmadban) zajló folyamatos agymosás szembefordított bennünket. Odáig jutottál, hogy lassan én, a magyar, szerb, lengyel, szlovák ember leszek az új ellenségképed. Engem gyalázol, mert tisztességesen dolgozom neked – jórészt olyan munkákat, amelyeket te elpuhulva, szakértelem nélkül már nem tudsz vagy nem akarsz elvégezni – mintha rajtam töltenéd ki a haragodat mások miatt. Azt megtiltották, hogy a hazádba áramló színes idegeneket felismerd, kikérdezd, megnevezd. Maradtam hát én neked. Én, a közép-kelet-európai ember, akit bátran rugdoshatsz. Engem gyalázhatsz, rólam hazudozhatsz, címkézhetsz. Nem tiltják neked, sőt bátorítanak, hogy európai, fehér, keresztény polgárokra zúdítsd haragodat.

Aztán idejössz hozzánk, és eltátod a szádat. Megcsodálod az épületeket, amelyekhez fogható nincs a te fővárosodban. Felfigyelsz arra, hogy az utcán, a metrón fehér, európai bennszülöttek arcai suhannak el előtted, sehol egy külföldi, a rémisztően tarka forgatag itt nem létezik. Elbeszélgetsz magyar emberekkel, és ráébredsz, hogy többet tudnak a nyugati nemzetek történelméről, nemzeti kultúrájáról, mint te magad. Még nem érted, miért fontos ez, de érzed legbelül, hogy másfajta tudás ez, mint amit te hordozol.

Tudod, minden rossz, ami tájainkon az elmúlt harminc évben felbukkant, minden silányság, minden ócska gondolat, vacak áru, beteg, perverz ötlet – mind-mind tőletek származik. Haldokló civilizációtok utolsó morzsáit hintitek szét a világban. Már nem vagytok tökös nagyhatalmak, senki nem tekint rátok gyarmatosítóként. Éppen ezért többé már nem a tudást, a találmányokat, a jobb, értelmesebb életformát szórjátok szét a világban, már csak a jajkiáltásotokat fújdogálja felénk a szél. Mérgezitek, persze hogy mérgezitek a mi fiatalságunkat, ömlesztitek ide a ganét lapáttal, nyilván van erre kereslet, idióták nálunk is akadnak bőséggel. Csakhogy a végén mindig a normalitás kerekedik felül. Legalábbis azokban a társadalmakban, amelyekben a szív és az ész még nagyjából a helyén van, s amely válsághelyzetben úgy veti le magáról a felvett pózokat, rossz szokásokat, ahogyan a macska a vizet.

Ez a különbség. Nekünk nem politikai asztráltestünk, hanem vázunk, gerincünk, húsunk van. Amikor majd eljön az idő, ezért maradunk meg. Ti pedig ezért vagytok máris járkáló hullák. És bocsánat, hogy nem adok tanácsot, hogyan kéne kikecmeregnetek a bajból, ha mégis rászánnátok magatokat a változtatásra. Annyit megtanultunk tőletek, hogy törődjünk a saját dolgunkkal.

Hát, azt tesszük.