Amikor megcsörrent a telefon, ösztönösen az órámra néztem. Hajnali fél három. Tudtam, hogy ő az. Már megint.

Felvegyem?

Csöngött. Hosszan, kitartóan, agresszívan. Nagyot sóhajtottam.

— Tessék.

— Még jó, hogy szíveskedtél felvenni…

Igen. A Lávay…

— Mondjad Tamás. Fél három van.

— Ti mind belőlem éltek! – érkezett a vonal túloldaláról suttogva. –Te is, az Osváth is, a Hertelendy is. Egytől egyig.

Tompán bámultam a szemközti falat. Halk, ketyegő óra, csíkos tapéta, a nagyszülők megsárgult fényképe, majd a díszletet, mint holmi függönyt, egy láthatatlan kéz hirtelen elhúzta, s mögötte felrémlett egy játszótér. Egy kőlapokkal kerített homokozó. A szürke betonkockákon vödör, kislapát, szita. Távolban a mászóka sötét sziluettje, mint maga a megmérettetés, maga a nagybetűs feladat ércbe formázott szobra. S mindez ezelőtt negyven évvel.

A homokozó mellett pedig egy kisfiú áll, arcán gőg, öntudat, magabiztos fölény.

A Tamás.

Õ mutatta meg a téren mindenkinek, miként kell csipesszel odailleszteni a kerékpár kerekéhez a kártyanaptárt, hogy az a küllőkhöz hozzáérve, haladás közben zörgő, kattogó hangot adjon. Ezt senki sem tudta nála ügyesebben. És ezért neki tekintélye volt. Õ volt a Főnök.

Ezt egyszer megmutatta nekem is, majd utána hetekig azzal a kattogó hanggal suhantam a tejbolt és a Nagyothallók Intézete közti két kilométeres útszakaszon.

— Hallgatsz? – szakított meg egy suttogó hang. – Talán furdal a lelkiismeret?

Visszatértem a jelenbe. Most negyven évvel később van, és hajnali fél három. És ő ott van a telefon túloldalán.

— Figyelj…

— Le kell tennem – hadarta. – De majd jövök.

Évtizedekig nem hallottam a Tamásról. Érkeztek ugyan hírek, mesélték, hogy itt-ott gyaláz, de nem foglalkoztam vele. Ellenben múlt hét végén megszerezte valahonnan a számom.

Megcsörrent a telefon.

— Hívjál vissza! – suttogta. – Nyilvántartják, hogy ki mennyit telefonál. Van egy keret. De amúgy is sok a dolgom. Mit gondolsz, a babkonzervek maguktól kerülnek ki a polcra? Néha vissza kell térnem az árutérbe. Nem locsoghatok veled a végtelenségig. Mondom a számot.

Azzal letette.

Tárcsáztam.

— Ti belőlem éltek – robbant nyomban a fülembe. – A Kovács is belőlem él. Hallom, valami osztályvezetőnek nevezték ki. Tőlem lopott mindent. Te is tőlem lopsz. A Samodainak megvan még az a nagy háza? Gondolom, kényelmesen ücsörög benne. Pedig nekem köszönhet ő is mindent. Ti mind belőlem éltek!

— Figyelj…

— Semmire nem vitted volna, ha én nem vagyok! Emlékszem, még arra sem voltál képes, hogy a pumpát tisztességesen a helyére illeszd. Amikor fékeztél, folyton kiesett. A cipőfűződ mindig kikötődött. És bármilyen hazudozó is vagy, azt nem tagadhatod, hogy 1977-ben, azon a napon én mutattam meg neked, hogy kell a bicaj kerekéhez illeszteni a kártyanaptárt. Hogy zörögjön. Sehol nem lennél nélkülem!

— Figyelj…

— Most mennem kell. Már szóltak, hogy a halkonzerv részleget is fel kell tölteni. De ne feledd, te belőlem élsz!

Kiköttettem a telefonomat. Mostantól, ha valaki akar tőlem valamit, kéretik levelet írni.