Gyurta Dániel olimpiai bajnok úszó. Egy ország mindig szereti az olimpiai bajnokait. Minden ország. Nem igaz, hogy csak Magyarország. Franciaországban például egy finoman fogalmazva sem túlságosan jól kommunikáló cselgáncsbajnok valóságos nemzeti hős. Politikai napilapok idézik a véleményét az élsportról. Vagy az egészséges táplálkozásról. Egy olimpiai bajnok népszerű. Mindenütt.

Gulyás Márton politikus. Rossz politikus, ez világos, sőt írhatnám, hogy politikusszerűség. Választáson még nem indult, ha indulna, nulla egész valamennyi százalékot kapna. De azt engedjük meg neki, hogy politikusszerűség. Ha pedig az, bármennyire is rossz, tudhatja: olimpiai bajnokba belekötni – aki az égvilágon semmi rosszat nem csinált, ráadásul szeretik – nem túl népszerű ötlet. Az olimpiai bajnoknak ártani nem tud, haszna nincs, őt, a politikusszerűséget ettől senki nem fogja jobban szeretni, sőt. Biztos lehet benne, hogy sőt.

És mégis. Gulyás Márton politikusszerűség trágár szavakkal belekötött Gyurta Dánielbe, mert a külügyminiszter, Szijjártó Péter mellett vállalt – egyébként sportolói múltjához kapcsolódó – munkát. Mi lehet az igazi baja? Miért zavarja, hogy Gyurta Dániel sportdiplomáciai munkát kap?

Könnyű lenne azonnal rávágni, hogy a Fidesz, a Fidesz a baja, a Fidesszel senki se álljon szóba s a többi. Na de az indulat, a trágár mocskolódás valahogy komolyabb gyűlöletre enged következtetni egy szimpla fideszezésnél. Szerencsétlen Gyurta, így kezdi, vagy talán ez a megszólítás, mindegy is, aztán jön a düh meg a trágárság. Szerencsétlen Gyurta. Írja Gulyás Márton. Vicces.

Menjünk vissza kicsit az időben, akkor jobban megértjük, hogy mi a baja egy olimpiai bajnokkal. Menjünk vissza hat évet, menjünk csak vissza 2013-ba.

A Magyar Fesztivál Balett premiert tart, Az ember tragédiája színpadi változata. A koreográfus és az együttes vezetője Markó Iván. A huszadik század egyik legnagyobb balettművésze. Nem Magyarországon, hanem az egész világon. Ha közhelyesen, erősen leegyszerűsítve fogalmaznék, így írnám: a saját műfajában olimpiai bajnok. A művészet, pontosan tudjuk, hogy is lehetne olyan objektív, mint a sport, de vannak azért olyan művészeti eredmények, amelyek megengedik, hogy az adott művészt legalábbis így jellemezzük: a világ egyik legnagyobb színésze, mondjuk gyakran arra, aki Oscar-díjat kap. Ha egy operaénekes Bayreuthban, a milánói Scalában és a New York-i Metropolitanben rendszeresen főszerepeket énekel, akkor meg nyugodtan írhatjuk: a világ egyik legnagyobb operaénekese. És ha egy balett-táncos a hetvenes években a világ első táncegyüttesének tartott (akkor még brüsszeli) Béjart Ballet-ban első táncos évekig, akkor teljes nyugalommal hívhatjuk világhírűnek, nevezhetjük a világ egyik legnagyobb balettművészének. Markó Iván az volt. Jorge Donn, Maja Pliszeckaja, a nagy magyar balerina, Csarnóy Katalin (testvére, Zsuzsa egyébként most is Magyarországon színésznő), Patrick Dupond, Alexander Godunov. Velük táncolt. Akiket a balett kevésbé érdekel, a nevek behelyettesíthetők: mintha egy színtársulatban Robert De Niro, Al Pacino, Nicole Kidman meg Jack Nicholson szerepelne együtt. (És ha már színészet: Alexander Godunovot szerintem minden magyar mozinéző ismeri. A csodálatos orosz balett-táncos elmenekült a szovjet diktatúra elől, Béjart társulata után Amerikába ment, és hollywoodi filmekben játszott. A Die Hard – Drágán add az életed! című klasszikus akciófilmben ő a szőke, hosszú hajú terrorista, aki a legvégén, az utcán, majdnem lelövi Bruce Willist. Aztán a valódi életében az orosz maffia zsarolni kezdte Los Angelesben, majd agyonlőtte. Persze, ez már egy másik történet.)

De vissza a 2013-as premierre. Vége Az ember tragédiájának, a siker óriási. A közönség Markó Ivánt ünnepli, de hirtelen feláll a nézőtéren az akkor még ismeretlen Gulyás Márton és egy fegyvernek szánt kamerával felszerelkezve rikácsolni kezd és Markót szidja: a lényeg, miért kapott a kormány rendkívüli keretéből pénzt a balettre. Miért kap pénzt a nagy művész, magyarul. Amikor kudarckirályokra, soha semmit el nem érő, egész életükben csak bukdácsoló szerencsétlenekre is költhetné az állam. De a gonosz kormány a pénzt egy zseniális művésznek adja. Egy egész életet végigdolgozó, igen, dolgozó világhírű művésznek. Persze, hogy nem tetszik Gulyás Mártonnak. Az előadást lezáró tapsot megzavarta, cirkuszolt, ordibált, irgalmatlan botrányt csinált, végül a nézők egyszerűen kizavarták a színházból.

Az egykori Krétakör-tag Gulyás Márton korábban alkotóművész szeretett volna lenni, de hát nem sikerült, miért is ne gyűlölne egy nagy művészt? Milyen borzalmas lehet az a tükör, amit Markó Iván, Béjart első táncosa, a Győri Balett alapítója jelentett számára. Milyen borzalmas lehetett belenézni. Ott a nagy művész, itt meg Gulyás Marton. Persze, hogy csak úgy árad belőle a gyűlölet.

Persze, aztán festékdobálás, szánalomra méltó szavalókórus egy közhivatal előtt, perlekedés a világgal, barátság Kálmán Olgával. Hát, ennyi jutott Gulyás Mártonnak. És akkor még itt van egy olimpiai bajnok is. Jött ő is bosszantani a sikertelen embert.

Gulyás Márton gyűlölete, általában: a sikertelen ember sikerességgyűlölete szerencsétlenebb korokban sokszor volt veszélyes. Most legfeljebb idegesítő, de inkább komikus. Hatni – pedig ez minden művész álma – nem tud. Még ebben sem tud hatni, még így sem.

Szerencsétlen Gulyás Márton. Nem ő írja meg a Sorstalanságot, nem ő rendezi meg a Mephistót, nem ő játssza el Hamletet, nem ő komponálja a Concertót, nem ő táncolja Spartacust, nem ő énekli a Képáriát – nemhogy a Scalában, de még egy falusi búcsúban sem.

És akkor még annyi hatása sincs a világra vagy legalább az országra, mint egy átlagos tehetségű aktivistának.

Hiszen még az sem.