Feszengés
2019.01.31. 15:58
Mostanában folyton zavarba hoznak. És ilyenkor pirulnom kell.
Na, ezt elmesélem.
Ady halálának 100. évfordulója kapcsán megint megszólalt mindenki, de leginkább az internet népe, mely azonnal reagál mindenre, s „közírók”, „szakértők” és „publicisták” ezrei rikoltották világba nézeteiket.
„Ady rossz!” – jelenti ki XYZ, kinek legfőbb érdeme, hogy nem ment át a piroson, és nem csalta a feleségét. Hogy nem is lett volna rá képes, az már más kérdés. De ő a hűség hangos szószólója.
„Forradalmi!” – mondja. – „Balos. Többek közt neki köszönhetjük Trianont!”
Én meg olvasom, nézem rajta a lájkokat, s közben zavartan matatok az egérrel, szipogok, majd nyelek egy jó nagyot.
Ady helyett is. Mint kolléga. Mint művész. Mert ekkora azért nem vagyok. És Ady Endre sem.
Egyikünk sem ekkora.
A művészet lényegét nem értő makacs szabálykövetők ezt soha nem értik.
Adyn múlott Erdély? Nem a törökökön vagy a Habsburgokon, akik miatt három évszázadra felvonulási terület és harctér lett ország területe, a magyar népesség kipusztult, és emiatt idegeneket telepítettek a helyére? (Budát csak Zápolya halála után foglalja el a török, nehogy a rivális dinasztia és birodalom kezére kerüljön.) Nem a földesúr miatt, kinek mindegy volt, miféle népességből áll a falu lakossága, csak valaki elvégezze a munkát?
Dehogy. Egy költő miatt történt minden. Mindezt az egészet a versek okozták!
Krákogok.
Kedves szakbarbár, naiv lelkek! Mi, művészek, nem irányítjuk a folyamatokat, csak beszámolunk róluk. Mivel egy művész túlérzékeny, a változást hamarabb látja meg. Ezért tűnik úgy, hogy ő „csinálja”. Mert időben hamarabb jelez. Hamarabb beszél róla. Akkor, amikor másnak még eszébe sem jut. Fel sem tűnik. De nem Cervantes miatt múlott el a lovagkor, nem a Black Sabbath nullázta le a kereszténységet, és nem a CPg okozta a Szovjetunió felbomlását.
Adyn meg az Ady-féléken múlott Trianon! Ó, szent együgyűség!
Művészek és a politika.
Petőfi. A másik forradalmi és „balos” költőzsenink, aki meg a kommunizmusért „felelős”, mert a halála után 120 évvel, a XVII. kerületi Ságvári Endre Ált. Iskola igazgatója a forradalmi ifjúsági napok keretében, amikor a tornateremben toporgott Vörös Október Ruhagyár címkét viselő ronda zakójában, egymás mellett említette a nevét Marxszal és Engelsszel. A francia forradalomért is minden bizonnyal ő a hibás, mert mindkettő „egalitárius”. (Aki ezt a szót életében húsznál többször kimondja, az szerintem impotens.)
Szóval Petőfi is megpróbált bekapcsolódni a politikába, és 1848. június 15-én – napra pontosan három hónappal a pesti forradalom után – az első népképviseleti választáson elindult, majd úgy megbukott, mint menekült nigériai agysebész a német alapfokú nyelvvizsgán.
Ennyi befolyása van egy költőnek a konkrét hatalmi játszmákra.
Petőfi megbukott, mert a népnek nem kell „álmodozó”. Az emberek az ilyesmitől menekülnek. „Jövő évben ennyivel és ennyivel kapnak többet a magyar családok.” Erre kíváncsiak az emberek. Nem pedig holmi „álmokra”. A Sétáló Budapestre.
És persze épp ennyire taszító, ha a művész nem az álmairól beszél, hanem ideológiai szócsőként viselkedik. Az emberek a következőt várják el: A politikus legyen gyakorlatias, ne pedig álmodozó, a művész meg beszéljen az álmairól, s ne okoskodjon bele a minisztériumi költségvetés aktuális mérlegébe.
Persze értem én a hevületet.
XYZ azért beszél így, mert ez neki ügy. Ez az ő ügye. És ebbe ne köpjön bele senki. Õt ne taszítsák le a trónról. Õ fontos dolgokkal foglalkozik, ő harcol, ő a hős, és aki azt merészeli állítani, hogy a céltáblája nem akkora rémisztő és gonosz fekete sátán, az voltaképp őt fosztja meg a hősiességtől.
Letaszítja a pulpitusról, ahol épp készült átvenni a „megszabadítom a nemzetet a fertőtől” versenynek a nagy csillogó aranyérmét.
Értem én, persze, hogy értem, de nekem művészként ezt oly kínos hallgatni.