Igen, megint tanultunk valamit.

Ha álszent emberekről beszélünk, és irodalmi példát akarunk használni, a Tartuffe-öt szokás emlegetni. Tartuffe, a szentéletű álszent, aki persze erkölcstelenebb bárkinél. Moliére nem is egyszerűen Tartuffe-nek hívja a címben, hanem A Tartuffe-nek. (Sőt, a pontos címe: A Tartuffe, az álszent.) A Tartuffe. Fogalom, sőt már szinte tulajdonság. Vannak nálunk is bőven ilyenek, akik elkámpicsorodnak, mit elkámpicsorodnak, egyenesen jajveszékelnek, hogyha egyáltalán foglalkozni mer valaki egy ellenzéki tüntetésen szónokló (fejezzük ki magunkat pontosan: trágárkodó) lánnyal, aki politikusokat, egy egész politikai közösséget sértegetett – ó jaj, hiszen még csak 19 éves. Az viszont nem zavarja őket, ha ocsmány szavakkal szidnak egy néhány órája meghalt embert. Nemhogy nem zavarja őket, hanem még ők maguk teszik azt.

De van Tartuffe-nél egy ebben a tekintetben érdekesebb figura. Trissotin, a Tudós nők főszereplője. A francia színlapokon úgy szerepel: Trissotin, le pédant. Azaz, a feleslegesen tudálékos, hazug széplélek – nehéz egy szóval lefordítani. Trissotin kizárólag a szépségről, az irodalom csodájáról lelkendezik három sznob nőnek. Aztán persze kiderül, hogy minden hazugság: a nők pénze kell neki, ráadásul nem is annyira széplélek, mert egy mocskos beszédű, szemforgató, haszonleső, aki csak tetteti a finomkodást, de valójában egy gátlástalan, romlott ember.

Finomkodás tettetése és a gátlástalan romlottság. Trissotin.

De jöjjünk vissza a huszonegyedik századba. Egy 19 éves lány – hogy szakkifejezést használjak – belépett a politikai térbe, felszólalt néhány ellenzéki politikai rendezvényen, és mivel tényleg meghökkentően trágárul beszélt, ráadásul fiatal is, ezért az ellenzéki propaganda kedvence lett. Írtak róla, videóriportot csináltak vele, reklámozták, afféle helyi érdekű és értékű sztár lett.

Az ellenzéki propaganda minden skrupulus nélkül kihasználta. Két úgymond előnyét akarták hasznosítani: olyan durván, trágárul szónokolt, amit egy kormánygyűlölő, negyven körüli ember nem merne leírni az újságjában, pedig milyen szívesen is leírná! Csak hát abból per is lehet, pénzbírság, s a többi. Nem éri meg, hergelni viszont sokkal olcsóbb. Neki biztosan. Mennyivel egyszerűbb belehajszolni egy gimnazistát egy újabb és egy még újabb trágárkodásba! Biztatni és megint harcba küldeni. Hadd legyen csak a védjegye egy 19 éves lánynak az ocsmány beszéd!

A másik előnye a fiatalsága. Azt lehet mondani, hogy jajajajajajaj, milyen elégedetlenek a fiatalok (ami persze nem igaz: tudjuk a felmérésekből, hogy a 18-29-es korosztály körében is a Fidesz a legnépszerűbb). A fiatalság, a jövő, a holnap, a jövő nemzedéke, óh jaj, már ők is, mit már ők is, csak ők, és ha ők, akkor van remény! Az, hogy még gimnáziumba jár, az pedig valóságos csoda. Azt lehet ám jól kihasználni! Az ő elképzelésük szerint egy gimnazista bármit mondhat, trágárkodhat, szidhatja a kormányt válogatottan alpári kifejezésekkel, de erre senkinek sincs joga válaszolni, hiszen ő csupán egy gimnazista. Az ellenzéki propagandisták gátlástalanul politikai szereplőt csinálnak egy 19 éves lányból, de ezért természetesen semmilyen felelősséget nem vállalnak.

Kevésbé voltak viszont az ellenzéki oldalak széplelkűek, amikor meghalt Andy Vajna.

És most nem fognak idézetek következni a jól ismert ellenzéki médiumokból.

Emlékszem, amikor nyáron meghalt Kerényi Imre, akkor majdnem megjelentettünk egy cikket az Origón. Összeszedtük azokat a mocskos aljasságokat, amit összeírtak ellenzéki propagandisták (vagy mondtak politikusszerűségek) erről a nagy rendezőről. Néhány órája tudták meg, hogy meghalt – de a gyűlölet, az jött azonnal. Elkészült a cikkünk, és arra jöttem rá: ezeket a mocskosságokat nem fogjuk közvetíteni az embereknek, semmilyen körítésben. Most sem fogok idézni, hogy pontosan ki, pontosan hol és hogyan szidta már kora délután az aznap hajnalban meghalt embert.

Persze, mi is a fő baja egy ellenzéki médiadolgozónak Andy Vajnával? Nem kell hozzá sokat gondolkodni. Andy Vajna világhírű, kivételesen sikeres, okos, gazdag, nagy tekintélyű ember volt Amerikában, Magyarországon – mindenütt. És ráadásul a Fidesz-kormány kormánybiztosaként is tevékenykedett. Mi az, amit irigyeltek, irigyelnek Andy Vajnától? Mindent. Hollywoodot és Magyarországot. Schwarzeneggert és Stallonét, Robert De Nirót és Anthony Hopkinst, Alan Parkert és Oliver Stone-t, Madonnát és a magyar Oscar-díjakat, Orbán Viktort és George Busht, a szivarfüstöt és a Los Angeles-i házat, Carolcót és a Magyar Nemzeti Filmalapot. Rambót és Angyalszívet. Mindent. 

És evégből gondolják úgy, hogy szabad nekik szidni. Néhány órával a halála után. Abban semmilyen erkölcstelenség, semmilyen kíméletlenség nincs. Azt lehet. Szerintük nekik lehet.

Megannyi Trissotin. Hát nem lehet!