A Sea Watch január közepén tért vissza hajójával a líbiai partokhoz. Néhány nappal később, január 19-én egy láthatóan nem éppen sérült állapotban haladó gumicsónakból a Sea Watch 3 nevű hajójuknak már sikerült is „kimentenie” 47 „hajótöröttet”. Tették ezt azt követően, hogy egy másik, 120 migránst szállító csónak január 18-án a tudósítások szerint tragikus véget ért. Ez utóbbi akció több részlete tisztázatlan, hiszen először kora délután jelezték, hogy gond van, ám a Sea Watch csak este tíz után érkezett a helyszínre – egy sérült gumicsónak pedig 1-2 óra alatt elsüllyed.

A tragédia, amelynek fontos részletei azonban máig ismeretlenek, kiváló ürügyet szolgáltatott arra, hogy a migrációpárti propagandagépezet új lendületet vegyen. Rögvest követelni kezdték, hogy újból nyissák meg az olasz kikötőket, és természetesen elkezdték bizonygatni azt, hogy szükség van az NGO-s hajókra. A sikeres akción felbuzdulva a Sea Watch az Alarm Phone migránsbeszállító „céggel” együtt másnap, január 20-án már azt követelte az olasz kormánytól, hogy indítsanak mentőakciót, mert újabb 100 bevándorló van veszélyben egy fából készült halászbárkán tőlük 15 órányira, s jóllehet még líbiai zónában voltak a kimentendők, ám a líbiai parti őrség tétlen. Órákon át tartott a huzavona, ám az olasz Miniszterelnöki Hivatal nem adta be a derekát, rávette a líbiaiakat, hogy intézkedjenek, ők pedig egy Sierra Leone-i kereskedelmi hajóval szállították vissza a migránsokat a kiindulási helyükre. A zsarolásba forduló akció második része tehát egyértelmű kudarcot vallott.

Olasz részről ezúttal Danilo Toninelli, az Öt Csillag Mozgalomhoz tartozó infrastruktúráért és közlekedésért felelős miniszter is személyesen is követte az ügyet, ami azért is jelentős, mert a kormány most egyértelműen egységes álláspontot képviselt, és nemcsak Matteo Salvini belügyminiszter állt ki nyíltan a zárt kikötők politikája mellett. Ez a helyzet súlyosságát jelzi, hiszen az Öt Csillag Mozgalom baloldali szárnya egy korábbi állásfoglalásában már egyenesen az Európai Bíróság elé akarta citálni Salvinit.

A migrációpárti erők tehát újból bizonyították, hogy nekik nem számít a bevándorlók élete, hiszen őket csupán eszköznek tekintik politikai céljaik eléréséhez. A propagandájuk alapján az a nem megalapozatlan benyomásunk támadhat, hogy a haláluk időnként még hasznos is a migránsbeszállító gépezetnek. NGO-k és a migrációpárti politikai erők a kudarcos kísérletet követően most arról beszélnek, hogy a migránsok második, 100 fős körének visszafordítása Líbiába tulajdonképpen visszatoloncolás volt, s mint ilyen, ellentétes az emberi és a nemzetközi joggal.

E gépezet egyik legütőképesebb eleme a Sea Watch, amely missziójának tekinti az ellenőrizetlen és korlátlan migráció kikényszerítését. A legutóbbihoz hasonló esetek az Európára gyakorolt nyomás és a tagországok közötti feszültségek állandósítását célozzák, hiszen a migránsok számára kikötőt, azaz befogadó országot is kell találni, elvégre nem bolyonghatnak velük a tengeren. És arról se feledkezzünk meg, hogy a Sea Watch-szolgálat üzemeltetője egy német NGO.

Az Alarm Phone nevű szervezet a gépezet másik hasznos alkatrésze, amelynek Twitter-oldala jól dokumentálja e legutóbbi zsarolási akciót. Az Alarm Phone üzeneteiben ugyanakkor árulkodó hangsúlyeltolódás is történt: egy idő után már nem is csupán „hajótörésről” szóltak az üzenetek, hanem arról, hogy Líbia nem biztonságos a bevándorlóknak. Állítólag a halálos veszélyben lévő migránsok maguk kérték, hogy ne a líbiaiak mentsék meg őket, hanem az olaszok. A vészjelzések leadása és a megkésett mentőakció között a süllyedő bárka embercsempész kormányosai tehát „védenceik” preferenciáit is tudatták az illetékesekkel.

A migrációpárti erők célja tehát valójában az, hogy Líbiából teljesen szabadon jöhessenek az NGO-s hajókon és az olasz állami hajókon a migránsok, ahogyan tehették azt a baloldali kormányok idején, s ezért most minden lehetséges eszközt be is vetnek. Kommunikációjuk vezérfonala közben az lett, hogy Líbiában a táborokban szörnyű körülmények között élnek a bevándorlók, sőt az egész ország veszélyes számukra, ezért menekülnek el onnan. Ez azonban csupán részigazság, hiszen a táborok többsége köztudomásúan – s ezt még az olasz baloldali hírportálok sem tagadják – az embercsempészek gyűjtőhelyei, ahonnan egyetlen ember sem menekülhet el az emberkereskedők tudomása nélkül. A líbiai kormány által üzemeltetett táborok az ENSZ ellenőrzése alatt állnak, és azokban folyamatosan javítják a körülményeket.

A szintén baloldali Il Post már jóval objektívebben számol be az ENSZ-jelentésről, írásában azt is tudatja, hogy Líbiában jelenleg a becslések szerint 700 ezer-1 millió külföldi él, akik közül körülbelül 6800 fő tartózkodik táborokban. A cikkben megszólaltatott eritreai nő elmondta, hogy embercsempészek kínozták meg. Tehát az életveszély elsősorban abból származik, ha valaki Európába akar jönni, és ennek érdekében csempészek kezére adja magát, azaz annak a hálózatnak szolgáltatja ki magát, amelynek részét képezik maguk az európai „migránssegítő” civilek is.

A líbiai olajkitermelés újraindulását követően a szubszaharai térségből sokan – a Kadhafi-éra hagyományait követve – Líbiába mennek dolgozni és ott döntenek úgy, hogy inkább útnak indulnak Európába. Teszik ezt azért, mert az EU még mindig az ígéret földjeként reklámozza magát, a táborok megpróbáltatásait pedig ideiglenesnek tekintik, amelyből a „humanitárius” NGO-k zászlói jelzik a kiutat. Egy másik, elsőre talán meglepő információ szerint az elégséges jövedelemre szert tett afrikai bevándorlókat egyenesen az embercsempészek beszélik rá, vagy éppen erőszakkal veszik rá, hogy menjenek táborokba, majd pedig onnan szálljanak be a csónakokba. Ez a felvetés nem meglepő annak tudatában, hogy gyermekeket rendszeresen rabolnak el embercsempészek, amint az Marokkóban is megtörtént azzal a céllal, hogy gyermektelen spanyol pároknak adják át őket.

Mindezt azonban nem tehetnék egyes európai politikai lobbik támogatása nélkül. A nyomásgyakorlás másik eszközeként sorra szólalnak meg a baloldal szószólói annak érdekében, hogy nyissák meg a kikötőket, fasisztának és embertelennek titulálva az olasz kormányt. Az olasz baloldal egyik sztárja, Mimmo Lucano szerint már maguk az embercsempészek is csak áldozatok, mégpedig az olasz kormány áldozatai. Egy másik érdekes új szereplő a migrációpártiak táborában egy jezsuita atya, Camillo Ripamonti, a migránsokkal foglalkozó Centro Astalli vezetője, aki egyenesen arra szólít fel, hogy a Global Compact szellemében – amit a Szentszék is támogat – ne tegyünk különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között.

Elgondolkodtató felvetés, hogy az embercsempészek éppen az Alarm Phone segítségével tudják kijátszani a szatellit-ellenőrzést. A csempészek ugyanis ezt a szolgálatot hívják fel, az az Alarm Phone pedig továbbítja az információt az NGO-s hajóknak. Mire a mentőosztagok kiérkeznek, a csempészek felszívódnak.

A Vox News még azt is feszegeti, hogy az Alarm Phone-t megszervező és működtető, jelenleg Freiburgban szolgáló eritreai származású római katolikus papot korábban elítélték, kábítószer-kereskedelemért ült börtönben Olaszországban. Miután jó útra tért, a papi hivatást választotta. Az előzmények, valamint a drogkereskedelem és az illegális migráció közötti egyértelmű összefüggés miatt azonban nem alaptalan a feltételezés, hogy Zerai atya csupán csak beépült az egyházba és valójában a maffia és a drogkereskedők malmára hajtja a vizet.

Hozzátehetjük, a nők nagy részét is prostituáltnak hozzák be elsősorban a nigériai bűnszervezetek. Erre az IOM is felhívta a figyelmet.

Érdekes egybeesés, hogy a kudarcos akciót követően a Sea Watch Twitter-oldalán friss hírként posztolta a Human Rigths Watch Líbiával foglalkozó jelentését, Judit Sunderland, a HRW európai társigazgatója Twitter-üzenetének megosztásával. A januári akció azt jelzi, hogy a „Soros-cégek” nagy erőkkel készülnek a kommunikációs hadjáratra az olasz kikötők megnyitására, és erre most már szinte az az egyedüli érvük, hogy Líbiából, az ottani helyzet miatt van joguk Európa felé menekülni a migránsoknak. Tehát a tranzitország körülményei migrációs okká avanzsáltak. Líbia pedig a bűvész cilindere: az érkezők gazdasági migránsként kerülnek a kalapba, ahonnan menekültként lépnek elő.

Ennek fényében azt is jobban érthetjük, hogy a líbiai rendezés kérdésében miért kibékíthetetlenek az ellentétek az EU-s tagállamok között, s az EU külpolitikája – akárcsak Szíria kérdésében – miért a béna kacsa gágogására hasonlít leginkább: meghatározó szereplőinek létérdeke a káosz fenntartása a konfliktuszónákban.