A magyar oktatásüggyel valóban baj van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a kis szösszenet. Nevezzük most a szösszenet szerzőjét az egyszerűség kedvéért Ábelkának. 

Ábelka szerint felháborító, hogy egy gimnázium nem működhet egy kisebb Woodstockként, azaz nem szeretik, ha aktivistásat játszanak ott. Ez valóban vérforraló, hiszen nyilvánvaló, hogy a gimnáziumok azért léteznek, hogy az Ábelkák ott játszhassanak occupyosat. Még véletlenül sem azért, hogy tanuljanak, és hogy – esetleges kellemes mellékhatásként, avagy nem szándékolt következményként – ne maradjon mindenki örökre hülyegyerek.

És van még egy, a tananyag tartalmi részein túlmutató pedagógiai funkciója is a gimnáziumnak – ahogy az iskoláknak általánosságban –, ez pedig az, hogy a kisgyerek megtanulja, hogy nem ő a világ közepe. Nemcsak beszélni tanul meg az ember, hanem hallgatni is. Ábelka esetében sajnos látszik, hogy a másodlagos pedagógiai cél nem teljesült.

Ilyenkor szokott érvényesülni a rosszabbik forgatókönyv: a nebuló majd az első (aztán a második, harmadik, negyedik) munkahelyén szembesül életében először az élet zord igazságaival, és itt kényszerül arra, hogy tudatosítsa: nem körülötte forog a világ. Idáig ki lehet bekkelni valahogy, mert egy egyetemen – természetesen csak akkor, ha rendszerkonform vagy és nem sérted a dogmákat – el lehet lébecolni a teljesen céltalan locsi-fecsivel a „közösségi terekről“ és hasonlókról. Utána jön a pofon. Akkor Ábelka, mindenki szeme fénye lesz a meg nem értett zseni, akit mindenhonnan kivágnak, mint macskát szarni, mert összeférhetetlen, elviselhetetlen és akaratos.

Ábelka nem akármilyen pozícióból beszél hozzánk. Van neki tapasztalata. Is.

"Nézzük az egyetemeket, három éve vagyok egyetemista Szegeden, nekem is van némi tapasztalatom“. Három éve. Reméljük, nem vonul a negyedik év végén nyugdíjba, hogy akkor a fáradalmai után megpihenve tekintsen végig tekintélyes életművén.

Néhányan közülünk nem hároméves egyetemi „tapasztalattal“ a hátunk mögött beszélünk a kérdésről, de Ábelka minden bizonnyal az illetékes elvtárs az ügyben. Én jártam egyetemen már akkor is, amikor még szoci-libsi kormány volt (tehát időszámításunk előtt), és akkor a bátor lázadó értelmiség az „ellenzék ellenzékének“ szerepét játszotta.

Nemcsak Orbán Viktor volt a patás ördög, az állandó fasiszta fenyegetés, aki végigúsztatná mindenhol a koronát, de néha kötelező jelleggel kellett rettegni az akkor már csak egy nagyobb nyugdíjas olvasóklubként üzemelő MIÉP-től és Csurka Istvántól. Az ifjú, bátor lázadó értelmiségiek ekkor címkézték a „jobboldali elhajló“ oktatókat „miépesnek“, „antiszemitának“, „szélsőjobboldalinak“, hogy az ember orrát befogva közlekedjen, ha meglátja őket a folyosón. Aztán az egyetem valóban felnyitotta az ember szemét, csak épp nem eredeti szándékai szerint: az „antiszemita“ „miépesek“-ről kiderült, hogy egyik jelző sem igaz rájuk, nincs is közük párthoz, csak nem fújják a ballib kánont – mindeközben szadeszos volt, akkori és leendő államtitkárok csattogtak teljes magabiztossággal az egyetemen, és velük szemben eme szigorú kritikus értelmiségi mérce nem érvényesült. Bizonyos pártokhoz lehetett, sőt illett kötődni. Valahogy sohasem a Hammer Ferenceket ültetik szégyenpadra, vonják etikai eljárások alá, hanem a G. Fodor Gáborokat. Ennyit arról, ki és mikor, valamint hogyan tart a „hatalommal“.

Ennyire bátrak az ottani „lázadók“ – még mielőtt Ábelka három év egyetem után elrakná a lekvár mellé a nagymamát is. Ha lett volna vér a pucájukban, akkor az akkori akadémiai éttermiség polgári köröket alapít. Ábelka pedig – noha három év után egyből bátor lázadóként tekint magára – nem más, mint egy már régóta futó átnevelési program közepesen fejlett végterméke. Az aktivistáskodás a jelenlegi egyetemi establishment szemében dicséretes tevékenység, Ábelka nem lázadó, hanem konformista. És ha eljut az ötödik évig, talán kritikai revízió alá veszi azt a sületlenséget, amit „racionális vitaként“ emleget a fogalmazásában.

A kritikus attitűdöt más esetben is érdemes volna fölvenni. Lásd: „Előfordul, hogy a tanárok egy része nem kormánypárti. Ez nem valamifajta sorosista őrült összeesküvésnek az eredménye. Ha valaki egyetemi tanár, akkor általában az értelmiségnek egy aktív és folyamatosan művelődő részét képezi, aki bizony nem szereti, ha a kormány és annak lakájmédiája teljesen hülyére veszi. Nem csoda, hogy nem szimpatizál azzal, ha egy olyan komplex kérdést, mint az Európát sújtó menekültkrízis, faék-egyszerűségűre degradál a hatalom, majd minden más kérdéssel történő érdemi foglalkozás nélkül ezt mantrázza napestig“.

Kérem, nyilvánvaló, hogy aki viszont mégis kormánypárti, az tapló, tájékozatlan, műveletlen, ostoba. Azzal a súlyos három évvel a háta mögött a megkérdőjelezhetetlen autoritás illetékes döntést hozni erről is.

A kormánypárti tanárok hülyék, és nincsenek olyanok az egyetemeken, akik hallgatnak meggyőződésükről. Mindezekben teljesen biztos Ábelka a maga tudálékos, önhitt, arcoskodó pózában, aztán háborog, amikor április 8-án derült égből jön a kétharmad. Utóbbit azok hozzák össze, akiket a senior és junior Ábelkák állandóan ostobának és birkának titulálnak.

Ábelka, kisfiam!

Egyelőre túl sok a szövegelés és a nem kellőképpen kimunkált fogalmazás. Sokkal több fogdbeapofádat javasolnék, de nem szemétkedésből, pusztán azért, hogy lehessen még kicsit érlelni azt a mondanivalót. Kicsit több visszavonulás-olvasgatás-gondolkodás a mozgalmárkodás helyett, és akkor még érdekes is lehet a későbbi performansz.

Ez egyelőre elégtelen – még akkor is, ha az ideológiába belebutult akadémiai éttermiség dicséretben részesít a konformizmusért.