Nem árulok el titkot azzal, hogy még mindig járok könyvesboltba. Tudom, öreges szokás, azonkívül kissé meghaladott is, de szeretem a könyvet, fel akarom fedni a betűkbe zárt, papírosra vetett titkot. Az időm kevés, és még annyi mindent el kéne olvasni – éppen ezért lankadatlanul vásárolom a könyveket, és ritka szabadnapokon, csendes vasárnapokon elmerülök olvasmányaimban. Mostanában leginkább a szépirodalomban: a tények helyett inkább az álmot, a kalandot, a szépséget és az igazságot keresem.

Valamikor Móricz Zsigmond mesélte íróbarátjának, hogy egy padláson régi folyóiratokat, kalendáriumot, könyveket talált. Olvasgatta őket és egészen eliszonyodott annak a kornak a sekélyes, olcsó irodalmától, majd arra gondolt, micsoda pangás és önáltatás dúlt az ő születése táján a hazai szellemi életben. És hogy kiszabadítani a magyar szellemet a palackból, megírni a jelentős és színvonalas műveket, nemzeti sorskérdés és elsőrendű feladat.

Nézem, nézegetem Budapest talán legnagyobb könyvesboltjában, hogy mi a kínálat magyar prózairodalomból.

Néhány Krúdy, Kosztolányi az ismert sorozatokból, Mikszáth olcsó papíron, iskolai kötelezők. Jó sok Márai, még több Wass Albert. És a derékhad, a kínálat nagyobbik fele: Esterházy, Nádas, Spiró, Krasznahorkai, Dragomán, Grecsó, Závada és a többi. Bár ismerem őket, hosszan lapozgatom könyveiket. Mindenütt bekezdések nélküli szózuhatag vagy éppen tagolt rendetlenség. Egy valaha lezajlott posztmodern forradalom formai és tartalmi utóvédharcai. A sorok mögött nagyra hízott egók, belterjes és szűkre zárt terek, íróasztali élmények, önmutogató parádék. Egyik-másik regény az olvashatatlanság határán. Értékhiányos, üres szómaszturbáció, magvas gondolatoknak álcázott sznobéria. Nem mintha nem tudnám, mi következik, de átballagok a világirodalmi részhez. Itt is hasonló a kínálat: ismeretlen írók a harmadik világból, Európából, Amerikából, prózájuk mindig ugyanaz: emberi jogok, nők helyzete, történetek szenvedélybetegségekről, kallódásról, homoszexuális propaganda, feminizmus, heveny vallásellenesség, gonzó figurák elmebeteg agyszüleményei.

Jó itt a könyvesboltban, csak éppen a szépséget űzték el messzire.

De hogyan jutottunk idáig? Miért nem ismersz magadra, a hazádra, a környezetedre a kortárs szépirodalomban?

Egyrészt azért, mert bár semmivel nem vagyunk tehetségtelenebbek a kinevezett és kitenyésztett sztároknál, a rendszerváltozás óta nem írtuk meg azokat a műveket, amelyeket meg kellett volna írni. Az üdítő kivételek egyike például Bán Mór, aki azonnal a sikerlisták élére kúszott, ezzel is bizonyítva, hogy igény volna, csak éppen a művek nem készültek el. A másik probléma, hogy ha tehetség akadt is, megírhatott akár egy új Mester és Margaritát, az nem jutott el az olvasókhoz. Hogy miért? Mert liberális ítészek sokasága tartja kezében a magyar könyvpiacot, és egyoldalú szellemi táplálékkal irányítja a maradék olvasók ízlését. Nem is csinálnak titkot abból, hogy totálisan elfogultak, a megtévesztett olvasó pedig azt hiszi, az irodalom ilyen, ehhez kell felnőnie, ezt kell megértenie, befogadnia. A világ Dragomán György szerint – valahogy így néz ki ma a magyar prózairodalom, ahol valaha mégis csak világsztárok öltötték magukra a piros-fehér-zöld szerelést.

Egyik kortárs író barátom horrorsztorikat mesélt arról, hogy a kiadóvezetők, a honi liberális szellemi élet tótumfaktumai hogyan tartják valóságos rabláncon őket. Aki tehetséges, meg akar jelenni, és írásból szeretne megélni, állandó színvallásra kényszerül. Ha behódol, kiadják a könyveit, bemutatókat, vidéki fellépéseket szerveznek neki, reklámozzák, felfuttatják, kaserolják. Ha viszont a lázadás legkisebb jelét mutatja a fiatal író, kiesik a pikszisből, elveszít mindent, amit addig alá toltak. Ezekben a körökben jobboldali értékelvű író nem él meg. Nincs is ilyen: ha pedig mégis, gondosan elrejti a véleményét, mukkanni sem mer, nehogy kiderüljön, hogy szerinte nincsenek emberevők a magyar kormányban.

Így fest 2018-ban a diktatúra Magyarországon. A könyvesboltban egyazon értékrend, a balliberálisok belterjes, ködös világa tárul elénk. Itt nincs verseny, mi sehol sem vagyunk. A mi könyveinket – mint mondtam – nem írtuk meg, az egész országot lefedő terjesztői hálózatunk nincs, kiadónk sem igen. A Tescóban és az Auchanban Vámos Miklós könyvei nem véletlenül terpeszkednek tíz méterre a sárgarépáktól. Õk voltak ott hamarabb, fürge szellemükkel már akkor akcióba léptek, amikor a mieink még téli álmukat aludták.

Ha nem növünk fel a feladathoz, ha nem változtatunk ezen, akkor nagyjából semminek sincs értelme, amiért küzdünk.

Ha a mi értékrendszerünk nem jelenik meg a mindennapokban, ha ennyire egyoldalú a szellemi kínálat, akkor elvesztünk, mert a jövő az övék.

Ha nem szervezzük meg kíméletlen profizmussal a könyvkiadást, könyvterjesztést, és főként, ha nem írjuk meg azokat a könyveket, amelyeket a mi nemzedékünknek feltétlenül meg kellene írnia, akkor a selejt, az alibiirodalom diadalmaskodik.

És ha nem segítjük egymást, magányosan nem tudjuk felvenni a kesztyűt egy egész ármádia ellen.

Szerencsére a harc korántsem kilátástalan. A siker záloga azonban a kemény, megfeszített munka. Értéket kell teremtenünk, különben nincs mit vásárra vinni. Azt is látni kell, hogy miközben minden eresztékében recseg-ropog a liberális monopólium, felnőtt itt egy nemzedék, amely avíttnak, korszerűtlennek érzi az állandó formabontást irodalomban, közéletben. Most következzenek ők, pusztán azért, mert nekik kell következniük. Ez a világ rendje. Az nem volt normális, ami eddig folyt.