A mögöttünk hagyott hosszú hétvégén – számtalan honfitársunkhoz hasonlóan – egy baráti társasággal Prágába látogattam. A fő cél nyilván a sörözés volt, de két focimeccsre is sikerült időt szakítanunk.

A Pörge szurkol rendszeres és elhivatott követői talán már ennyiből is sejthetik, hogy az egyik meccs, amin részt vettünk, az a Bohemians Prága hétvégi fellépése volt. Korábban két alkalommal is írtam már a Bohemkáról, először bő egy évvel ezelőtt szintén a Dolicekben jártam, tavasszal pedig idegenbe is elkísértük a kedvenc cseh csapatunkat.

Ezúttal sikerült tovább fokozni a szurkolást, saját drapival érkeztünk meg a Teplice elleni mérkőzésre. A Bohemians iránti rajongásunk nem véletlen, ezúttal is elemi erővel mutatta meg magát a valódi FOCI.

Olyan "apróságokra" gondolok, hogy a stadion a város szerves része, így könnyen megközelíthető. Régi, ennek köszönhetően nagyon hangulatos létesítmény, az egész közeg pedig szurkolóbarát, emberközeli. Például a lelátó mögött a stadion tökéletesen körbejárható (nyilván a vendéget leszámítva), bent pedig számos bodegában lehet kapni mindenféle földi jót.

40 korona (nagyjából 500 forint) a sör, de kapni virslit, kolbászt, rágcsákat és persze üdítőket is. Több helyen találni szurkolói boltot, a VIP pedig nem valami skybox a szurkolóktól teljesen külön, hanem az előbb említett létesítmények között található, csak fűtött és kisebb a tömeg. Valami ilyesmi lenne az emberközeli stadion, amiből nincsen kilúgozva az, amiért az emberek szívesen mennek meccsre. A belépő egyébként 150 korona volt, ebben tehát nincs nagy eltérés a magyar árakhoz képest, nagyjából 1900 forintról van szó.

Azon természetesen nem lepődtünk meg, hogy a péntek esti kezdés és az igazi középmezőnyi, "tét nélküli" meccsen közel 90 százalékra megtelt a stadion, az ötezres Dolicekben 4300-nál is többen voltunk. Szintén várható volt a fűszag, és a tipikus libsitől a tipikus széljobberig terjedő megjelenések tárháza.

Az viszont már egy kicsit meglepő volt, hogy a játék kifejezetten magas színvonalon és izgalmasan indult. A Teplice szerzett vezetést, de a Bohemka fordított. Benne volt még egy hazai gól, végül 2–1-gyel fordultak a csapatok.

Sokat gondolkodtunk már azon, mi teszi ennyivel jobbá a cseh bajnokságot a magyarnál. A két ország mérete hasonló, a játék színvonala szintén nem mutat nagy különbséget, és a válogatott sem vitézkedik egyik országban sem, ráadásul a cseheknek még ott a hoki is, melyben tényleg a világ elitjébe tartoznak.

Egy másik nagyon fontos tényező, hogy a cseh focicsapatokban túlnyomó többségben csehek fociznak. Egy-két légiós mindenhol akad persze, de olyan, hogy a csehekből legyen kevesebb, szinte sosem fordul elő. Mondanom sem kell, itthon más a helyzet... (Annyit ehhez hozzá kell tennem, hogy a cseh bajnokságban a szlovákokat nem számítom légiósnak, de ugyanígy Magyarországon a magyar származású külföldieket sem – szegény Mészáros Karol egyik országban sem tekinthető légiósnak.)

A Bohemians–Teplice-meccsen három légiós volt a kezdőkben, egy pedig a kispadokon. Ezt gondolom és tartom az egészségesnek, hiszen nyilván lehetnek és vannak is jó légiósok minden országban, de alapvetően a hazai játékosoknak kell és hasznos lehetőséget biztosítani.

A nagyjából 4300 hazai néző mellett a maroknyi vendégtábor is megérdemli, hogy kiemeljem. Hangosan szurkolták végig a meccset, még piróztak is. Természetesen a rigmusok zömét nem értettem, de a gyűlölet nemzetközi nyelvét könnyen felismerni. A hangosbeszélőn át legalább négy-öt alkalommal figyelmeztették mindkét oldalt, olykor kifejezetten élveztem a kölcsönös gyűlölködést, mutogatást. Ez kell, hozzátartozik a meccsélményhez, de alapvetően a szurkolásé volt a főszerep.

A rigmusok egy részét külföldiként sem volt nehéz megtanulni, ráadásul ebben segített az is, hogy a sörhöz kapott, visszaváltható műanyag korsókat különböző rigmusok szövegével díszítették.

A második játékrész elején a Teplice fordított, utána pedig a színvonal már olyan volt, amit előzetesen is várni lehetett. Tömören: nem jó. Sajnos a Bohemka nem tudott egyenlíteni, maradt a 2–3, ezzel mindkét csapat a középmezőny alsó részéből várhatja a folytatást.

A lefújás után a játékosok megtapsolták a szurkolóikat, akik aztán szépen lassan el is foglalták a stadion körül található számos kocsma valamelyikében a törzshelyüket. Budapesten a legtöbb stadion környékén jó, ha egynél több kocsma van...

Szombat délelőtt a cseh ötödosztály egyik meccsére látogattunk ki. Csehországban az első négy osztály nem területi alapon szerveződik, az ottani ötödosztály az első olyan, mint nálunk a megye egy vagy a BLSZ. A Prazsky prebor, azaz a prágai blasz egyik találkozóját választottuk, az Uhelné sklady Prága és a CAFC Prága összecsapását.

Az US a tabella második helyét, a CAFC pedig az utolsó előtti helyét foglalta el a forduló előtt.

A csapat pályája Prága ötödik kerületében, dombos vidéken található. A sportbüféként szolgáló épület egész egyszerűen csodálatos, ahogy a belseje is. Mindössze 27 koronába (kb. 330 forint) került a Straropramen, ami pedig talán a valaha volt legjobb Staro, amit életemben ittam (pedig nem az első valódi prágai volt ez), nagyon jól csúszott. Azt pedig csak mellékesen teszem hozzá, hogy a csapos kishölgy nálam jó eséllyel indulna egy világszépe versenyen.

Mire sikerült kijutnunk, már elkezdődött a meccs, sőt, a társaság fele – velem együtt – lemaradt az első gólról is, de ezt kompenzálta a sör csapolásának látványa...

Viszonylag hamar egyenlített a CAFC, a szünetig nem változott az eredmény. A színvonal egészen elképesztően gyenge volt, olyasmi, mint a magyar ötödosztály. Szurkoló sem volt sok, 25-30-an lehettünk, de a közeg rendkívüli volt. A belépésért természetesen nem kellett fizetni, viszont lehetett kapni műsorfüzetet 20 koronáért.

Ebből megtudtuk, hogy a CAFC-ben játszik egy magyar játékos is, Nagy Martin. Ezt követően többször is bekiabáltunk neki magyarul, a reakciójából pedig úgy tűnt, tényleg tudott magyarul a spíler.

A néhány néző részéről időnként érkeztek bekiabálások, ezeket persze nem értettem, de az egyértelműnek tűnt, hogy jók voltak. A vizes pályán való szenvedésnek 3–1 lett a végeredménye, érvényesült tehát a papírforma. Ehhez kellett egy tizenegyes is, ami után kiderült, hogy a háló lyukas, mert a kapuba lőtt labda a kapu mellett jött vissza a falról.

Kedvencemmé avanzsált sportbüfémben még egy kis hermelint is fogyasztottunk, majd a helyi erő egyik tagjával is "elbeszélgettünk" cseh-angol-német-magyar keveréknyelven. Komoly élményekkel hagytuk el a helyet, és ezzel a túra focis vonatkozású része véget is ért, vasárnap már nem volt módunk kimenni a Zizkov meccsére, a prágai derbi pedig "csakazértsem" érdekelt. Vasárnap búcsúzóul még a pályaudvaron összefutottunk Molnár Zoltánnal, a Dunaferr legendájával. Tökéletes búcsú.

A két meccs tanulságát úgy tudnám összefoglalni, hogy a cseh futball a körítése és a közege miatt jár a magyar előtt.

Pedig nem szeretnék sokat, csak egy Bohemians Prágát a magyar első osztályba.